Ma történt valami. Határozottan történt valami szokatlan, valami, ami megragadta a figyelmemet. És tegnap is. Lhet, hogy ezek az apró valamik mindig is oltak, csak én nem vettem észre őket? Biztos vagyok benne. Kellett, hogy legyen, különben nem bírnánk ki. Kellenek  szivárvánok a szürke hétkönapokba.

A valami: A kémiát senki sem értette az osztályból, és nem csak azért, mert humán osztály vagyunk, hanem azért, mert nem jól magyarázta a tanár (én eddigi életem során most találkoztam először olyan tanárral, aki nem akar tanítani, és szeret rossz jegyet ani. Furcsa, hogy ilyen is létezik. Pedig én azt hittem a tanároknak hivatása van, hogy megtanítsák a jövő nemzedékei számára azt, amit ők már rég tudnak. Egy újabb keserű csalódás az életben. Lesz még egypár...), és minden könyörgésünk ellenére a múlt órán bejelentette, hogy dolgozatot írunk a számításokból. Persze senki sem tudta, kivéve Csabit. Csabiról érdemes tudni, hogy ő az osztály sztárja. Jóképű, sportos és okos. Nem viccelek, ő tényleg mindentantárgyből jó (talán ha az éneket nem számítjuk...:))matekból ugyan annyira, mint magyarból(éppen ezért nem nagyon értem mit keres a humán osztályba). Reggel bementem a terembe, és mit látok? A tábla tele van írva, minden négyzetcentije ki van hasznlva kémia képletekre és számításokra. Csabi a tábla előtt állt és magyarázott, a többiek meg csüngtek minden szaván. Csabi a következő szünetekben sem nyughatott, mert sokan vagyunk az osztályban, és a reggel későn érkezőknek újra el kellet magyarázni, ezért aztán nem volt ideje átnézni más órákra az anyagot, de nem úgy tűnt, mintha bosszantaná a dolog. Csabi egészen kémia óráig segített és magyarázott, és ezt látva valami jóleső melegségetéreztem a mellkasomban. Nem vicc, ez az érzés tényleg olyan, mint ahogy a könyvekbe leírják az ilyen sablonszövegekkel, ahogy most énis tettem, és el kell mondanom, csodálatos érzés.

A jó hír, hogy mostanában egyre gyakrabban érzem ezt a melegséget (pélsául tegnap, mikor megutattam egy idős néninek merre van az öregek otthona, hazafele a buszon átadtam a helyem egy bácsinak, vagy amikor ma minden előzmény nélkül megszólítottam egy velem egykorú lányt, mikor az leszállt a mi buszmegállónknál egy tipikus "bocs, de még sosem láttalak errefelé. Új vagy?" dumával.[mint kiderült, tényleg új, most költöztek ide a szüleivel, és örült neki hogy megszólítottam, mert ő is szeretett volna, csak nem mert.]), ahogy észreveszem az élet jeleit a világban. Mintha egy jégszobor lettem volna, és most olvadnék fel. Minden melegség egyre jobban kiolvaszt.

Szeretném Mindenkinek üzenni aki elolvasta ezt a blogbejegyzést, hogy keressék az ilyen apró kis valamiket, a szivárványokat a hétköznapokban, mert ezekmiatt érdemes "túlélni" a mindennapokat.