... mi lenne a jobb. Ha kinyitnám az ablakot, és megpróbálnám az utcazajjal elnyomatni a riasztópanelekt, amik már másfél órája nyivákolnak, vagy betennék vmi zenét. A zenével csak egyetlen baj van: nehéz mellette mást csinálni. Mármint, perszem hajat szárítani és mosogatni könnyű, szavakat tanulni angolra és blogot írni már nehezebb. Főleg, ha ezt a kettőt egyszerre csinálom.

Szóval ma este én megyek Petihez, és nem ő jön át, mert ez a megkergült berendezés rosszabb mint egy beteg kisbaba... az legalább elhallgat egy picit amikor a kezedbe veszed.

Ma vasárnap van, ami azt jelenti, hogy két és fél napot végiglustálkodtam, már ami a tanulást illeti. Ami nem túl jó hír, ha kiszámolom, h már csak másfél órám van a kémia érettségiig. de az az igazság, h nem időm nem volt tanulni, hanem energiám. abban bízom, hogy ha most kipihentem magam, akkor a héten majd tele leszek energiával. Hiszen csak három nap lesz, könyörgöm! csak túlélem valahogy...

néha olyan dolgokat is kell csinálni, ami pihentet, nem? mint pl végigolvasni a legújabb Elle-t, kifesteni a körmömet, vagy megnézni 4 rész a Grimm-ből egymás után...

Szóval, ez egy internetes napló, ugye? akkor miért írom mégis úgy, mintha olvasná is valaki? direkt figyelek arra, hogy érthető legyen, akár egy vadidegen számára is. pedig csak a saját magam szórakoztatására csináltam az egészet.

Hát akkor kezdjük itt!

A mai napot nem indítanám jó szívvel a legjobb iskolanapok nemzetközi bajnokságán. Hét órám volt, és igaz, hogy egy belőle ének, egy másik pedig tesi, de akkor sem volt könnyű túlélni. Az órák rettentő lassan vánszorogtak, mintha az időn is tavaszi fáradtság lenne. Vagy mintha még mindig nem józanodott volna ki (kedden!) a hétvégi bulikból. :P

Tehát:

reggel szokás szerint a hetes busszal mentem (és ma nem késtem le, mint tegnap, mert végre be lett állítva az ébresztőórám:)), és találkoztam... khm na most kéne Neki kitalálni vmi álnevet, a nagybetűvel írt személyes névmások helyett. Legyen Péter. Péter nevű barátom úgysincs, csak egy családtagom. Na mind1. (ja, ezentúl rövidíteni is fogok!és szmájlikat irogatni is, és csak reménykedhetek benne, hogy nem fognak azzal vádolni, hogy eladtam a művészetemet.. már ha volt valaha.) Szóval a buszon találkoztam petivel (jajj hát ez de aranys:) csak nehéz lesz megszokni. ahogy a sok zárójelezést is, mert megbontja a próza stilisztikáját.), ami jó, mert a közös buszozás plusz fél óra a napból, amit együttt töltünk. A buszút amúgy nem volt valami érdekes, most nem tanultam semmit (pedig szoktam, hajjaj..) és az egyetlen incidens ami megbonthatta a napkelte nyugalmát, az a harisnyám miatti siránkozásom, mert milyen már az h az első húsz percben kiszakad? tuti kínai...

Ja, még meg kell említenem, hogy láttunk egy furgont, amire jogobellák meg mindenféle joghurtok voltak felrajzolva. peti rögtön megkérdezte, ne reggelizzünk-e joghurtot? aztán eszébe jutott, h nyáron rakodóként dolgozott, és ott is ilyen kocsiból pakolták ki... a dinnyéket. Na, erre aztán felcsillant  aszemem:

-Lehet h dinnye van benne?!

A suliban sikeresen túléltem egy matekot, egy törit, egy éneket (ahol vmi csángó népdalból kellett felelnem, de ötöst kaptam. ami jó, főleg mert elsőfélévben kettesre zártak le énekből...) egy fizikát (a tanár  úrnak kisfia született a múlt héten, úgyhogy nem írtam meg a pótdogámat. szerencsére:) rossz pont, hogy a kisfiút Bánknak keresztelték. Most komolyan, szerintetek mennyit fogják cikizni szerencsétlent a suliban? plána amikor majd a bánk bánt veszik magyaron...) egy irodalmat 8majdnem jelentkeztem felelni, mert a Léda versek a kisujjamban vannak, de azért rájöttem h attól, aki önként jelentkezik, mindig többt követel) egy tesit (végre kimehettünk a parkba futni! hála a jóidőnek:)) és egy bioszt. Borzasztó, hogy egy olyan tárgyra, ami ráadásul még érdekel is, nem tudok tanulni. egyszerűen nem tudok, mert semmi időm és semmi energiám nem marad rá. így négy leckével el vagyok maradva bioszból, és hétfőn tz. pöpec. ráadásul hétfőn töri tz is, amit képtelenb vagyok az alapszintes csoportban megtanulni, ezért elkértem Borgia füzetét, mert szerintem ofőjobban diktál. na meg a faktos csoportban részletesebben is veszik a dolgokat. és most már tuti h jövőre, amint leadtam a kémiát, visszaveszem a törit, mert ez nekem nem tetszik. jó, persze az tetszik h mint például holnap is, nincs első két órám, de az már nem h nem tudok semmit töriből. és ez az egyetlen tárgy amit nem vagyok hajlandó egyedül tanulni itthon. elég az irodalom, a kémia, a matek és az angol. az ötödik vizsgatárgyamat jó lenne úgy tanulni, hogy vki leadja órán az anyagot.

Na, most aztán szép hosszú bejegyzést írtam. Mit mondjak? Jól esett. :)

Minden kislány arról álmodik, miközben nézi a Dirty Dancinget, hogy egyszer majd őt is babynek hívja valaki.

Ez genetika. Vagy mi.

Benne van a lányok vérében, vagy hyppotalamuszában, vagy valamilyében, mint olyan sok más dolog. Például, hogy szeretnek reggelente 'Jó reggelt' , esténként pedig 'Szép álmokat' smseket kapni. És kislányként mindenki szeretett volna egy lovat. És jégtáncolni is szeretne mindenki, ahogy társastáncolni is, ne is tagadjátok. Meg ahogy profi protfóliót is (mondjuk a többségnek az már van) és saját kollekciót.

Szóval ez a baby dolog is olyasmi mint a királylánynak öltözés farsangkor. A különbség csak annyi, hogy ezt nem nőljük ki.

És pont ezért olyan vicces, hogy most, mikor mindenem megvan, amire valaha vágytam (igaz, a nyelvvizsga és az érettségi még várat magára...) akkor ezt is megkapom.

És ilyenkor úgy érzem, nem kell jégtáncosnak lenni a boldogsághoz..

Tudjátok, több 9gag-et olvasok mostanában, mint amennyi egészséges lenne. Ezért a mai élettapasztalatomról szóló beszámolót önkéntelenül is úgy akartam kezdeni, hogy "the awkward moment, when you realise, that..."

Szóval, vannak az életben azok a bizonyos ciki pillanatok. Például,amikor az ember lánya megegyezik a kishúgával, h ha elolvassa a 12éves lánykák mostanában legdivatosabb könyvét, a Szent Johanna gimit, akkor ő cserébe elolvassa a Percy Jacksont.

Mivel vagyok olyan mázlista, hogy a szünetben lebetegedtem, ezért elkezdtem a könyvet. És tényleg elég ciki, hogy már túl vagyok az első kötet felén, és alig bírom letenni.

Szóval, van az úgy, hogy a hatodikas kishúgod tanít meg egykét dologra. vagy legalábbis ad egy jó könyvtippet.

Nincs is szebb pillanat, mint amikor rájössz, hogy a barátaid emlékeznek arra, mit mondtál karácsony előtt három hónappal, és ott vár a fa alatt.(képletesen szólva, mert a fa alatt csak anyuék és a nagyiék ajándéka van).

Talán csak az, mikor rájössz, hogy a barátod is emlékszik rá. :)

..., hogy mi történt velem. (gondolom olyan jól játszottam--- vagyis kivételesen nem ütöttem ki egyik szomszédos játékost sem a félrement labdáimmal...) Énmeg csak mosolyogtam, és arra gondoltam, hogy megírtam a kémia dolgozatot.

Merthogy ez történt, ami nem annyira kis dolog, mint ahogy hangzik. Arról van szó, hogy ez a legnehezebb tárgyam idén - valószínűleg azért, mert ebből fogok tavasszal érettségizni - , és ha már ezt is megírtam, és jól is sikerült, akkor... hát nem is tudom. Azt hiszem minden rendben van.

Ez volt az utolsó dolgozat idén, az utolsó kihívás, és stílusosan a legnehezebb is egyben. De sikerült, és most körülbelül úgy érzem magam, mint... mint aki nagyon boldog. Aki bármit képes lenne elérni az életben. Hiszen, hé! Megírtam egy kémiadolgozatot majdnem ötösre!

Oké, az a hivatalos véleményem, hogy ezt a témát kezdem túlragozni.

Gyorsan valami más:

Az  a furcsa, hogy szinte nem is várom a karácsonyt. Sokkal inkább a szilvesztert, bár egyben eléggé parázok is tőle. Itt lesz nálunk ugyanis Ő, Sakuhime és a barátja, Dri, valamint három embert,akiket ők hoznak, és én nem is ismerem őket, plusz az unokatesóm, plusz... hát még az is lehet h csak ennyien leszünk, mert Izidor úgy tűnik lemondja. Mindenesetre szép lesz ennyi embernek alvóhelyet keresni :D (habár nemtudom... ki akar lefeküdni reggel? )

Szóval ma este egyedül vagyok itthon, a kedves családom elment a belvárosba forraltborozgatni és langallót enni, így én maradtam a blogírásnál és az ajándékcsomagolásnál. Meg talán megnézek még egy House MD részt az új évadból...

Nem megy ma az írás.

A szavak nem szöknek ujjamba

mint máskor. A sírás 

lehet az oka. Space-ekbe fulladva

rezeg a monitor, látom

a betűk összemosódnak,

már az A se áll két lábon.

Ugrál a körvonala a logónak,

közben érzem, hogy a kurzor,

a kis rohadék, villog és

szemközt röhög, nem túlzok,

mikor döntök: Lefekvés!...

Mindig bekövetkezik, nemigaz? Közhely, tudom, de néha a közhelyek a legnagyobb igazságok. Például ahogy az is, hogy minél boldogabb vagy, annál rosszabb felébredni, és rájönni (ismét), hogy a valóságban nincsenek szőke hercegek, vagy elveszett várkisasszonyok. Talán csak sárkányok, erre-arra a nevelői szobában.

Mivel már minden lehetséges dolgot megcsináltam, amihez energia kellett (kitakarítottam a szobámat, rendet raktam a szekrényemben, leszedegettem a posztereimet, hajat mostam stb), és Sakuhime sincs elérhető állapotban, így megint az internethez fordultam.

Hiszen így névtelenül, arctalanul talán könnyebb leírni, kimondani azokat a dolgokat, amik csak őrlődnek bennünk.

Tehát én most kimondom kereken, ezennel hivatalosan is felébredtem a rózsaszínű felhők közül, és ismét két lábbal állok a hideg, racionalista földön. Yeeey....

Történt ugyanis, hogy valami egészen más dolog kapcsán, kiderült arról a bizonyos szőke hercegről (barna..), hogy nem volt itt semmiféle igaz, mindent elsöprő szerelem.... Igazából, még érdeklődés szintjén sem.

Megkérdeztem, miért bukkant fel az életemben pár hónappal ezelőtt ismét. A válasz lényege körülbelül a következő: nem volt kivel elmennie moziba, ezért elhívott engem, és nem gondolta volna, hogy járás lesz belőle.

És így visszagondolva, a kapu előtt elhangzott kérdése (Na, és szeretnél még valamit?) már nem a félszegségek tudható be, hanem egyszerűen a nekem-mindegy alapnak.

Így a végén az jött le az egészből, hogy még én másztam rá...

... az előttem elterülő könyvtömegre (A skarlát betű - magyar kiselőadás, Goirot apó - magyaróra, biosz könyv + füzet - közeledő tz,  angol szótár - különtanár, angolkönyv - angolóra, német munkafüzet - németóra, periódusos rendszer - kémia fakt... stb...stb....) úgy érzem, összecsapott a fejem fölött az a bizonyos hullám. Meg egy kicsit azt is, hogy kevés za a 24 óra egy napban.

Anyu azt szokta mondani, a gimnázium a legjobb példa arra, hogy nem éri meg maximalistának lenni.

Nyugi, először én sem értettem. Kábé annyi a lényege, hogy ha maximalista vagy, mindent 100%-osra akarsz megcsinálni, és mindenhol meg akarsz felelni. De a helyzet az, hogy ez egyszerűen lehetetlen.

Volt egy könyv, ahol az apród, a királyi várban panaszkodik idősebb barátjának, egy fegyverhordozónak, hogy sosem éri utol magát (lemaradás, büntetés, büntetés miatti lemaradás, dupla büntetés...), mire azt felelte, hogy szerinte arra megy ki ez az egész, hogy megtanítsák őket az alázatra. Na meg, ha kibírják ezt a pár évet, akkor bizonyára remek lovag lesz belőlük.

Szóval, ennek értelmében, a túlélésre kell játszani. Van egy olyan érzésem, hogy máshogy nem is lehet.

... a gép előtt találom magam, és valamiféle megmagyarázhatatlan késztetésnek eleget téve, megírom legújabb bejegyzésemet. Mert rá kellett jönnöm, hogy bizony ebben az évben kezdtem el igazán ÉLNI. Ami tényleg nagy szó.

Kezdjük ott, hogy elég visszahúzódó kislány voltam - nyugi, nem fogom elmesélni a fél gyerekkoromat -, ha még emlékeztek a legkorábbi bejegyzésekre, akkor eléggé megviselt az iskolaváltás is, pont ezért. Így visszatekintve sokat beszélgettem anyuval arról az időszakról, és rádöbbentett, hogy depressziós voltam. Úgy, hogy észre sem vettem. (bár ez nem tudom mennyire szokásos). Ami  a lényeg, hogy mostanában kezdenek besűrűsödni a hétköznapjaim, és a hétvégéim.

Ami a vicces, hogy egyáltalán nem erről akartam írni, mikor este 10kor ide ültem a monitor elé. Sokkal inkább a frissen szerzett élményeimről, Bécsről, a karácsonyi vásárról és Schönbrunról, a hazaútról a kisbusszal és az osztálytársaimmal... (amit remélem ezúttal helyesen írtam le), és arról a szinte könnyfakasztó élményről, mikor fáradtan, átfagyva, kócosan hazaérkeztem, és éppen nem szabad a fürdőszoba, az ágyamról eltűnt a matrac, és a nappaliban 5 kislány karaokézza, hogy "ments meg szerelem, vagy belehalok...". Merthogy Encikének szülinapja van...

... semmire sincs időm. Ha éppen nem tanulok gőzerővel, nem a kampányunkra készülök (Úr Isten, már csak 1 hét!!!), nem Vele vagyok, és nem a barátaimmal találkozom, hogy megpróbáljam fenntartani a barátságunkat ebben a rohanó világban, akkor eléggé lefoglal az, hogy boldog vagyok.

És igen, tudom, hogy ez még mindig legalább annyira szánalmas és röhejes, mint az előző bejegyzéseimben, de egyszerűen nem tudok mást írni. Muszáj elmondanom mindenkinek, akivel csak találkozom, hogy az élet igenis szép. Persze, ettől lehet, hogy úgy nézek ki, mintha folyamatosan be lennék szívva, mint valami neohippi, dehát... :)

Na tessék, most meg majd elkezdődik a szmájlis korszakom, amikor már nem csak az smsekbe vagy a chatszövegekbe, de emailekben, magyardolgozatokban és blogbejegyzésekben is felbukkannak.

Egy teljes csődtömeg vagyok. Amit a legjobban az bizonyít, hogy tegnap este, mikor életemben először Náluk voltam, és kábé 3-4 órát töltöttünk együtt (mert ha azt írom, hogy egymás karjai közt, az már tényleg olyan lenne, mint egy elfuserált kalózregény) és utána hazakísért, egész este nem tudtam semmit csinálni. Kb hat vagy fél hét fele értem haza, és egészen esre tízig nem tudtam mit kezdeni magammal. Próbáltam tévézni, olvasni, gépezni, még az is megfordult a fejemben, hogy megkérem aput, a szokásos vasárnapi matekozást tudjuk le szombat este. Ami azért eléggé kétségbeesetten hangzik, mit ne mondjak... Nagyon idegesítő állapt volt, egyszerre voltam bezsongva és elkábulva, és ez is tökre úgy hangzik, mint valami twilight továbbírás, de banyeg, mi van, ha ez tényleg ilyen hatással van mindenkire?

Úgyhogy a végén csak elterültem az ágyamon és egy órán keresztül bámultam a plafont, és próbáltam nem gondolni semmire.

...vagyis, talán egyvalakire.

...a dupla irodalom fakt. Szerdai a dupla töri fakt, csütörtöki a dupla angol, és mint hab a tortán, pénteki kémia. :) That's my silly life.. *dúdol*

Na, nem akarok panaszkodni, épp egyik nap mentem haza a busszal, fülemben a zenémmel, ölemben a német szótárammal, mikor kinéztem az ablakon, és csak úgy rámjött, hogy milyen szerencsés is vagyok. Vagyis inkább, hogy milyen jó nekem.

Tudjátok, vannak azok a pillanatok, amikor az ember lánya rájön, hogy az ország harmadik legjobb sulijába jár, a szülei engedékenyek, és sportosak (nem mintha ez annyira számítana, de mindigis büszke voltam a laza, fiatalos és csinos szüleimre)a húgom egy minitini, kis vöröshajú tündérke, a barátaimtól fülbevalót, fülbevalótartó és olyan dolgokat kaptam ajándékba, amilyeneket előtt kinéztem a boltokban (és lehet, hogy ez furán hangzik, de mi lehetne meghatóbb, mint amikor olyanokat adnak a szülinapomra, amit csak úgy futólag megjegyeztem egy fél évvel ezelőtt, hogy hajjjaj, de jó lenne, ha lenne... és ők emlékeztek rá.) és a srác, akibe hetedik óta bele vagyok esve, mostmár hivatalosan is a pasim, a nyáron leadtam 3 kilót, és egy csomó új cuccal tértem haza. És akkor a buszút már nem is olyan zötykölődő és hosszú.

... kezdek röhögni magamon. (főleg miután visszaolvastam a korábbi bejegyzésemet).

Mert azt ember lánya egy időután rájön (rá kell jönnie), hogy az élet nem a rózsaszín bárányfelhők között van. Mert hát hiába van az a barátnőm szavaival élve aaannyira dögös pasiii, akinek úgy tűnik, bejövök (főleg miután bejelölte a face-en h kapcsolatban vagyunk, és igaz, hogy letiltotta a családi állapotára vonatkozók publikálását, de legalább nekem bejelölte), mert ha nem is a suliban minket agyon szivató tanárok révén, de valami más úton-módon mindig fel kell bukkanni a vaníliás-csokis tejszínhab felszínére. Mint ma például, mikor majdnem sírógörcsöt kaptam a fejfájásomtól a kórházban (csak az ortopédiára mentem éves kontrollra, mielőtt bárki megijed, és épp egy padon vártam a húgomat), és nem elég, hogy holnap írok németből, de még az a hülye bunkó bajszos ápoló vagyki sem tud máshova állni, mint a fotocellás ajtó elé cigizni vagy 5 percig, és tök türelmesen várja, amíg az ajtó kinyílik - újra, és újra. Csak egytelen métert kellett volna megtennie a szerencsétlennek, de nem. Az túl emberbarát lett volna rám nézve, akire így folyamatosan jött a hideg, a benzingőz, és az az elviselhetetlen zaj, ami az ajtó mozgásával jár.

Hát ez van, kisanyám. Jó volt Júliának, ő legalább azelőtt meghalt, hogy réábredt volna, a szerelem mellett az élet azért megy tovább...

... kezdek röhögni magamon. (főleg miután visszaolvastam a korábbi bejegyzésemet).

Mert azt ember lánya egy időután rájön (rá kell jönnie), hogy az élet nem a rózsaszín bárányfelhők között van. Mert hát hiába van az a barátnőm szavaival élve aaannyira dögös pasiii, akinek úgy tűnik, bejövök (főleg miután bejelölte a face-en h kapcsolatban vagyunk, és igaz, hogy letiltotta a családi állapotára vonatkozók publikálását, de legalább nekem bejelölte), mert ha nem is a suliban minket agyon szivató tanárok révén, de valami más úton-módon mindig fel kell bukkanni a vaníliás-csokis tejszínhab felszínére. Mint ma például, mikor majdnem sírógörcsöt kaptam a fejfájásomtól a kórházban (csak az ortopédiára mentem éves kontrollra, mielőtt bárki megijed, és épp egy padon vártam a húgomat), és nem elég, hogy holnap írok németből, de még az a hülye bunkó bajszos ápoló vagyki sem tud máshova állni, mint a fotocellás ajtó elé cigizni vagy 5 percig, és tök türelmesen várja, amíg az ajtó kinyílik - újra, és újra. Csak egytelen métert kellett volna megtennie a szerencsétlennek, de nem. Az túl emberbarát lett volna rám nézve, akire így folyamatosan jött a hideg, a benzingőz, és az az elviselhetetlen zaj, ami az ajtó mozgásával jár.

Hát ez van, kisanyám. Jó volt Júliának, ő legalább azelőtt meghalt, hogy réábredt volna, a szerelem mellett az élet azért megy tovább...

...hogy egyszer egy olyan lány lesz belőlem. Olyan, aki egész nap nem eszik, ha délután találkozik a barátjával. (Had mondjam ki még egyszer: a barátommal!!!) Aki egymás után felpróbál hat farmert, amíg eldönti, hogy az első volt a legjobb egy szombat esti randihoz. Aki fél órán keresztül fel és alá rohangál a házban mint egy mérgezett egér, hogy rendet varázsoljon, mire megérkezik az a bizonyos Ő.
De most mégis ilyen lettem. Szánalmas, szánalmas, szánalmas! De tudjátok mit? Ilyenkor már senki sem bánja. Mert annyival többet ad egy igazi kapcsolat, mint amennyit elvesz az embertől! Van, aki félti a szabadságát, a szabadidejét, a függetlenségét? Hülyeség.

Amióta Ő ténylegesen része az életemnek, szinte semmi sem változott, és mégis annyi minden más lett! Sokkal többet mosolygok. Komolyan, megyek az utcán, és egyszercsak elmosolyodok. Csak úgy. Aztán ott van az a bizonyos szeptemberi-iskolakezdés-szindróma, az általános lehangoltság és világvége hangulat, ami eddig minden évben meglátogatott. Idén ez egy az egyben kimaradt. Már nem érdekel az, hogy meg kell valamit tanulni, csak gyorsan túl akarok lenni rajta, h láthassam Őt.

Azért talán jóhír az, hogy mégsem lettem annyira olyan lány. Például nem kérem ki a véleményét a ruháimról, soha nem zaklatok Hiányzool! <3 - típusú smsekkel, nem várom el hogy ő fizesse helyettem a mozijegyemet (igaz, hogy anélkül is megteszi, ebben a kérdésben hajthatatlan, ami valljuk be, elég lovagias), egyszóval megvan mindkettőnk szabadsága.

Biztosan ezért volt az, hogy ma délután, mikor kiélveztük, hogy két órára miénk az egész lakás (Héé! Rossz az aki rossza gondol!), és összebújva néztük az X-men véresebbnél véresebb jeleneteit, egyáltalán nem érdekelt, hogy holnapra még 3 tárgyból fel kell készülnöm, mert kettőből dolgozatot írunk, egyből meg felelünk, és hogy soha az életben nem fogok lenyelvvizsgázni, ahogy azt délelőtt az angoltanár is megmondta, hogy a combon vastagabb az átlagnál, és hogy annyira görcsöl a hasam a kedves piros barátomtól, hogy valószínűleg neki kell majd felhúznia a kanapéról. Egyáltalán, semmi nem érdekelt ezek közül.

(igaz viszont, hogy az a három tantárgy most, ígí este 9 táján már eléggé érdekel...)
 

... az iras. Foleg, ha az ember lanya kulfoldon tolti az egesz nyari szunidejet, es 3 nappal a hazaindulas elott nincs jobb szorakozasa, mint a konyvtarbol kikolcsonzott Grease DVD, es az angol billentyus blogiras. Hibaztat vki, amiert a blogot valasztom?

Tehat, jelenleg itt rontom a levegot az Egyesult Allamokban, azon belul is Illinoisban. Kb 2 honapja vagyok itt, es nemsokara ujabb egesz napos utazasnak nezek elebe, mikor hazarepulok majd kis hazankba. Persze, a legjobban egy egeszen mas tema foglalkoztat, ami messze elkeruli az angoltanulast, az esos idot, a Greaset, es a hosszu repuloutat.

Szoval, pontosan 1 eve, hogy Bazakerettyen visszautasitottak. Mar teljesen beletorodtem (nehany het/honap bovel eleg volt ra, h azt mondjam magamban, mikozben a Vampirnaplok egy ujabb szerelmes-csopogos jelenetet neztem, hogy `atyauristen, mi a francert gondoljak folyton ra, ha a fiuk kerulnek szoba? Lepj mar tovabb kisanyam, nem lehet annyira szanalamas, h egy olyan fiu utan futsz, akinek nem kellesz!`), de 2 honapja tortent egy eleg varatlan fordulat. Mar egy ideje ismet beszelgettunk facebookon, de nem gondoltam semmi masra, csak arra, hogy talan ugy erzi, mostanra mar feloldodott az a feszult es kisse kinos hangulat kettonk kozott, amit a fura 1nem-megyunk-el-moziba` kerdesem elesztett fel. Tenyleg furcsa, de egyaltalan nem remenykedtem, megcsak nem is probaltam ragondolni ugy. Azt hittem, siman haverok, vagy legalabbis jo ismerosok leszunk ezentul. Milyen nagyot tevedtem! Egyszercsak megkerdezte, hogy lattam-e mar  a Masnaposok 2-t. En hulye, meg itt sem kezdtem gyanakodni, ezert rogton megirtam, h meg nem, de szombaton megyek a moziba. Miutan rogton rakerdezett, h kivel, kezdett derengeni elottem, h mit akar ebbol kihozni, ezert gyorsan tisztaztam, h csak a baratnoimmel. Eltelt egy kis ido, amig nem irt ujra, igy en kabe a fejemet vertem a falba, amiert nem esett le elobb a tantusz. De aztan szerencsere rakerdezett a Karib 4-re is, es felvetette, h mehetnenk egyutt. En meg persze igent mondtam.

Szoval valahogy igy tortent, h most itt ulok a gep elott, es mar vagy 1` percce gondolkozom azon a 3 mondaton, amit el akarok uldeni neki faceuzenetben, mert mostanaban (reszben a 8 ora idoeltolodas miatt, gondolom) sosem erjuk el egymast chaten. Szoval irok, bamulom egy darabig, amit irtam, aztan torlom, es ujat irok. Pedig tenyleg nem tobb 3 sornal! Miert ilyen bonyolult? En pedig miert vagyok ennyire szanalmas? Hogy tudok 5 percig gondolkodni azon, hogy hogy koszonjek el? Es miert nem jo egy szimpla `puszi` a vegere? Mindenkinek siman leirom, meg Izidornak is, de neki... Ez tul nyalas nem? nem akarok valami nyafogos kis kullancs lenni, aki idiota beceneveket ad a baratjanak (meg csak nem is a baratom!), es szivecskeket rajzol a fuzetebe! Pedig a ;enyem egy kicsike resze ugy szeretne azzal elbocsozni, hogy puszi... Ehelyett persze gyava nyul modjara csak egy kis smilez-t irtam a vegere, es gyorsan elkuldtem, mielott meg meggondolnam magam, es kitorolnem az egesz uzenetet.

Tudjatok, mi a legjobb az egeszben? Varni a valaszat.

hétfő reggel. És ha ez önmagában nem lenne elég, hozzá kell tennem, hogy azok közül is a rosszabbik fajta. Egy peches, késő őszi hétfő reggel,egy héttel a zünet előtt.

Nyúlós, lucskos, depis és sötét. Még 8 után is,mintha reggel öt lenne. Ilyen időben egy meleg pokróc, egy bögre almás-fahéjas tea és egy romantikus vígjáték a tökéletes program. Vagy egy liter barack illatú sampon, egy kád forró víu, pár illatgyertya és Yurima zongorajátéka.

(https://www.youtube.com/watch?v=KdUjb0ucO6k&list=QL&feature=BF)

Ehelyett itt ülünk föcin, a miki-egér karikatúra tanárunk magyarázatát hallgatva.

Gondolom, ez is a felnőtté váláshoz tartozik, mi?

.... Mivel nem igazán szoktam frissíteni, kitaláltam valamit.

Pár hete csinálom, hogy egy kiszuperált matekfüzetbe írok a hangulatomról, vagy bármiről ami épp eszembejut, kihasználva a túl unalmas tanórák okozta réseket az életemben. Vagy bármi más hézagot. Kérlek, nézzétek el nekem, ha sokat filózok!

Szóval, ez nem a mai, hanem kábé két héttel ezelőtti:

A könyvekben egy csomószor olvastam már arról a jelentről, amikor a főhős (vagy főhősnő) elmegy egy nagyon unalmas tanórára (szélsőséges esetben nem annyira unalmasra) és vagy egyszerűen csak unatkozik, vagy pedig a világ megmentésén dolgozik. úgy értem, gondolkozik.

De meg lehet-e ezt csinálni a valóságban is, amikor se kém, se boszorkány, se mutáns se irálynő nem vagyok?

Mindenesetre, most megpróbálom ezen az uncsinak ígérkező fizika órán.

Ilyenkor aztán jön a rendszerinti gyomorgörcs, ami általában akkor jelentkezik , mikor este úgy döntök, hogy nem írom meg a német házit, majd inkább reggel lemásolom valakiéről.

Vagy mint pélsául most.

Tudom, hogy azzal, hogy nem figyelek, csak és kizárólag magamnak ártok, mert nehezebb lesz otthon megtanulni (pláne a fizikát...). De ilyenkor nemigazán érdekel ez az egész. túl könyűelnyomni a bűntudatért felelős részemet.Valamit magyaráz a tanár az izoterm állapot változásról, de most az sem jut eszembe, mit jelent. Miért nem lehetek én is egy könyvszereplő?!

Simán legyőznék pár sárkányt vagy világurakolmra törő főgonoszt, ha cserébe megúszhatnám ezt a rémálmot!

Röpködnek a fejem fölött a szavak, de nem állnak össze mondatokká.

Nyomás,térfogat, gázok, tankönyv,házi, 34. oldal....

Aztán meghallottam az első mondatot, amit tisztán értek:

 - A fiszka egy szabad tudomány!

Gonosz vagyok, ha most arra gondolok, hogy aki pösze és hadar is, az csak is egy fizika tanár lehet?

...oka egyértelmű, mindenki számára. Műlik a nyár, jön az ősz, de ez még semmi.  A legrosszabb természetesen a suli.

Rövid összefoglaló a nyárról:

1. állomás: Bella nagyszüleinél rontottuk a levegőt Nyéklátházán

2. állomás: Körutazás a szülőkkel kicsi de gazdag hazánkban (voltam Ópusztaszeren!)

3. állomás: Művészetek völgye!!!!

4. állomás: Kivertük a törököket a Nagyvázsonyi várból a nagyszülőkkel

5. állomás: Több mint huszadmagammal néztem meg a kimerült olajkutakat Bázakerettyén. (a melegre való tekintettel pedig néha meglátogattuk a helyi strandot, illetve az egészséges életmódra hivatkozva pedig sportversenyeket rendeztünk)

Eddig ennyi. Kábé. A kisebb cuccokat nem írom le (pl. Bellával bementünk a Városba és végigjártuk a second-hand boltokat) mert nem győzném ujjakkal...

A B.kerettyei tábor egész jó volt, azt az icipici dolgot leszámítva, hogy dobtak.

Na jó, ez így nem teljesen igaz. Merthogy ahhoz hogy valakit dobjanak, előbb járni kell valakivel a másik nemből. Heh, én ugrottam egy vázlatpontot.

Kifogás: Nincs ideje. Suli közben suliba jár, tanul, gépezik, sportol és alszik. Közbeközbe eszik is. Ezeket váltogatja, és nincs közte ideje.

Azt nem mondtam el, hogy nincsenek nagy igényeim. Nem fogok hisztizni, ha nem tudunk egy vagy két hétig találkozni. Ott az msn. vagy a Skype. Ezt itt a 21. század, kérlek! De inkább nem mondtam, az ilyesmi tuti, hogy csak féligazság. A mellébeszélés pedig csak arra jó, hogy nem bántson meg az igazsággal. Mondjuk ez a része kedves.

Hülye vagyok?! Valami olyasmi...

Lehetőségek:

1. nem szeret

2. túl hosszú volt az az egy év, amikor nem igazán találkoztunk

3. látott bikiniben és bleööh....

4. egy másik lány

5. valamit nagyon elrontottam abban a táborban. Úgy értem valami hülyeséget mondtam, vagy csináltam.

Például amikor Bellával meg pár helyi sráccal elmentem és éjfél után értünk haza (semmi különös nem volt, csocsóztunk meg sétálgattunk. Amúgy tök szarul éreztem magam, olyan hülyék voltak! Néha komoly önuralomra volt szügségem hogy nem szóljk be nekik pár alapvető nyelvtani hiba miatt!), csak tudtam, hogy Bellának nagyon tetszik az egyik gyerek (messze kimagaslott közülük mind értelemben mind kinézetben- bár azért egyvalakihez nem érhet fel...:D És kivételesen most nem Ben Barnes ra vagy Orlando Bloomra gondolok), és egyedül nem merne elmenni velük. Ami nem is baj, csak Ő is ott volt. És ahelyett hogy ottmaradtam volna vele, inkább elmentem azokkal a... Mind1.

Valószínű nem ezen múlott. Hanem mondjuk az összes vázlatponton.

Halló!

Tehát: megvolt az összejövetel Izidoréknál! Eredetileg úgy volt, hogy legalább 15en leszünk, aztán a végén hárman jöttünk (én, Bella és BF) plusz izidor és a nővére. De nem volt baj, legalább mindnekit ismertem, na meg ismét volt esélyünk Bellával szarrá verni a fiúkat a társasjátékban (miután BF-el kikaptunk Bella és Izidor ellen...).

Utána pedig nem engedtek be minket a konyhába, mert ők akarták megcsinálni az ebédet (mielőtt bárki hanyattesik, csak fogták a mielit pizzát és bedobták a sütőbe). Végül felnyitottak egy pezsgőt (málna ízű gyerek pezsgő!! rossz az aki rosszra gondol) aminek a fele a konyhapadlón kötött ki.

Végülis jól elvoltunk. Megünnepeltük a nyári szünet kezdetét! De komolyan, ez annyira jellemző... Egész héten fel lehet fordulni, akkora kánikula van, első nyáriszüneti napon meg legalább egy tizest ugrik vissza a hőmérő higanyszála, és elkezd esni az eső... Mintha valaki odafönt direkt csinálná!

Hé, hallod, Te ott?! Baromira nem vicces!

...elég régóta nem jelentkeztem. Aogy erre ma Izidor emlékeztetett is a buszon...:)

Tehát: ha bárki is kíváncsi, nincs semmi különös. Megy az év végi hajsza ( jövő hét szerdán vége...huh...) ki se látok a könyveim mögül, de megéri! Már akinek...

A bizi nem lesz olyan rossz, mint vártam. Ha minden jól megy, három négyessel zárom az évet, és ez becsülendő. Nem hittem volna, hogy képes leszek erre, de végül sikerült. A legjobb, hogy jobb lesz, mint az egyik kedves kis osztálytársnőmnek, az elkényeztetett kis ... -nak, aki legalább négy tantárggyal jár különtanárhoz. Én viszont egyes-egyedül hoztam ezt össze!!! Taps, taps, taps...

Miután tehát tisztáztuk a bizonyítványkérdést, pár szó a nyárról: Az első nap (16.-a) ha minden igaz egy vérfarkas-activity bulival indul Izidoréknál (már ha minden jól megy, és Izidor nem mutatja meg ismét remek szervezőtehetségét:) Bocsi) Azután huss! Mi Bellával már itt se vagyunk! Először irány Bp-t, Bella nagynénja, utána pedig Nyéklátháza, Bella nagymamája. Elvileg van ott egy tó, ahol lehet fürödni, de nem tudom, ha ilyen idő lesz még egy hétig, erről le is mondhatunk, mert valszeg akkor olyan hideg lesz a víz, hogy befagy a... Értitek.

További terveim egyenlőre nincsenek a nyárra, kivéve a Bázakerettyei tábort, na meg a történetem befejezését a Lumoson (http://fanfiction.csodaidok.hu/search.php), ahol Melvi néven találhattok meg... Már aki akar, és nagyon-nagyon unatkozik.

Ha lesz valami, akkor majd írok. Egyenlőre ennyi.

Nos, újra itt vagyok. Végre rászántam magam, hogy írjak egy új bejegyzést. Persze, valójában csak nem akaródzik a holnapi német dogára tanulnom...

Erről jut eszembe... Bella nem érti, milyen iskola az, ahova járok. Szerinte nem normális, hogy mindig írunk valamiből. És tényleg; a szeptemberi első három hetet leszáítva nem telt el úgy egy hét, hogy ne lett volna semmiből sem dolgozat. A múlt heti csonkahéten is(szerda, csütörtök, péntek) 2 dogát írtunk. Hát élet az ilyen?!

Anyu kapott munkát. Ezúttal tényleg. Valami biztosítási cégnél fog dolgozni, ha minden jól megy, májustól. Ezen a héten épp egy továbbképzésen van. Reggel ment el, és majd péntek este jön haza. Nem örülök neki, ez természetes, de elkerülhetetlen a munkája miatt, hogy kéthavonta részt vegyen egy ilyen rendezvényen.

Ja, és egy újabb jó hír: kaptam az első, felső fogsoromra egy szép karítést! Emlékszik még valaki a Sharon naplójára? Régen ment a Minimaxon. Mostanában gyakran eszembe jut...

Naszóval, hogyaszondja!

Megjött a tavasz, este 6 ig vagy tovább is süt a nap, és mindenki boldog, engem is beleértve. Csak nem menne le olyan korán! Egyszerűen nem tudok mit csinálni, amint besötétedik, már nem tudok magammal mit kezdeni! Tanulni hiába is próbálnék, tapasztalatból mondom, hogy ilyenkor nem fog az agyam. Olvasni nem akarok. (!!!!!!!) A tv-t megutáltam. Ahogy a gépet is. Persze, lehetne beszélgetni, építgetni a kapcsolataimat az embertársaimmal, de néha kezdenek annyira idegesíteni minden ok nélkül, hogy ott hagyom őket, csak hogy nem legyek velül véletlenül bunkó. Anyu szerint már nem normális, hogy ennyire kerülöm az emberek társasáágát (persze ő nem lát a suliban), és retteg tőle, hogy depis leszek. Pedig távol állok attól! De tényleg. Biztos csak így jön ki rajtam a tavaszi fáradság, vagy nem tudom... Anyu tegnap már tényleg mérges volt. Mindenfélét mondott, hogy nem kéne nekem más, mint két pofon, attól máris jobban lennék, meg hogy fogalmam sincs, hogy milyen jó dolgom van... Haragudtam rá, és nagyon sajnáltam. Egyrészt elegem van már abból, hogy csak az árvák és a bántalmazott, hányatott sorsú kamaszoknak lehet rossz napjuk, másrészt sajnáltam, mert nem akartam, hogy aggódjon miattam. Lehettem volna körültekintőbb is, nem szabadott volna ennyire feltnően bámulnom a plafont, mert megijesztettem, ő pedig nagyon hajlamos az aggódásra, ami komolyan árt az egészésgének. Nem tudom, lehet, hogy ez az igazi önzőség.

Szeretném, ha olyan lenne a kapcsolatunk, mint amilyen volt még pár hete/hónapja/napja. Ez az év tényleg nem tett nekünk jót. Anya utálja, hogy már nagyok a gyerekei, őrá nincs szügség (énb pedig épp ezért találtam ki, hogy nem akarok menzás lenni, főzzön inkább ő. így eszik meleg ételt is, és nem is érzi annyira haszontalannak magát. remélem.), és nincs munkája.

- Otthon ülök egész nap, mi vagyok én, befőtt?

Ezért kölcsönösen ápoltuk egymás lelkét. Ő mindig elmesélhette nekem, hogy éppen mit talált ki, mit fog dolgozni (anyu pedagógus, és szinte lehetetlen, hogy ma magyarországon munkát kapjon a szakmájában), mindig megnyugtattam, hogy jól áll neki az új hajszíne, az a két kiló plusz is, amit felszedett, ő pedig mindig meghallgatta, hogy mi történt velem a suliban. Ez néha jó volt, néha pedig azt éreztem, hogy ez csak neki jó, legalábbis neki nagyob szügsége  van rá, mint nekem. De ő meg felnevelt stb, 14 évig csak és kizárólag ő ápolta a testemet-lelkemet, így most már igazán elkezdhetek törleszteni, nem?

Holnap (ha minden igaz, és nem mondja le megint) elmegyünk vásárolni. Majd megírom, hogy alakult.

u.i.: nyáron lesz fogszabályzóm. 2 évig. Szuper. Tegnap föltették az első rész, hátul pár rágófogam kapott egy-egy kabátkát (valójában csak gyűrűcskék). A baj csak az, hogy ma egész nap fájt tőle a fejem.

Lehet, hogy a szürkeség az oka. Vagy a hideg. Vagy nem tudom.

Nem akarok depressziós lenni. Csak épp nehéz ellene tenni. Nem tudom mit csináljak.

Egész délután csak lődörgök itthon. Fel-le járkálok a lakásban, mint egy fantom. Nem tudok magammal mit kezdeni. Semmihez sincs kedvem, de egyhelyben ülni is rossz. Sikítanék, sírnék, és kiabálnék, ahogy a torkomon kifér, közben pedig megnémulnék, és soha meg nem szólalnék. Utálom, hogy el kell viselnem másokat magam körül. Utálom, hogy beszélgetnem kell velük. Idegesít mindenki, aki a közelembe jön. Lassan már saját magam is az idegeimre megyek. Ugyanakkor nem bírom sokáig elviselni a magányt, a néma, kihalt házat, ahol csak én járok, és ahol egyetlen társalkodópartnerem a saját visszhangom. Semmi se jó, se a tv, se a számítógép, se az olvasás, se a sport, se a pihenés, se a tanulás, se a szórakozás. MIÉRT?! Miért nem lehet már vége ennek a szörnyű állapotnak?! Süssön már kia nap, hisz' itt a tavasz! Miért nincs jó idő? Miért nem lehetek jókedvű? Istenem, csak fújja el a szél ezeket a felhőket innen a fejünk fölül, mert nem látjuk tőlük az eget!

Tegnap - mint minden szombaton - elmentünk apuval teniszezni. Van egy edzőnk is, Gerda. Kb 29 éves, alacsony, vékony, de baromi erős csaj, aki soha (tényleg soha) nem mosolyog. És még nekem rója fel, hogyha szerinte túl morcos vagyok! De most komolyan, mégis hogy vigyorogjak és kacarásszak, ha ő meg úgy néz rám, mintha karót nyelt volna?! Nem azért, szerintem egészen megkedveltem, amióta velünk játszik, de néha annyira ki tud akasztani... Állandóan kiforgatja a szavaimat! Tegnap is, amikor sorozatba kb az ötödik labdát hibáztam el, megkérdezte, hogy:

 - Mi van?

Gondolom, arra gondolt, hogy mi bajom van, amiért ennyire nem megy.

 - Nem tudom - válaszoltam, mert tényleg nem tudtam. Bár, óra vége fele volt, lehet hogy csak fáradt voltam.

- Mit nem tudsz?

Most komolyan, hogy lehet ilyet kérdezni? Ő kérdezte, hogy mi van, én csak válaszoltam. Basszus... És erre mit kéne válaszolnia az embernek? Kimondtam, ami legelőször az eszembe jutott, vagyis azt, ami az igazság:

- Visszaütni.

Na, ez már baj volt. Jó nagy. Gerda nem bírja, ha ilyet mondok, mert úgy értelmezi, hogy azt mondom: Képtelen vagyok rá, hagyjuk abba! Pedig én csak úgy értettem, hogy nem tudtam visszaütni, de azért továbbra is próbálkozom. Ilyen, és ehhez hasonló hosszú és értelmes párbeszédek szoktak lejátszódni közöttünk. Mit lehet tenni? Két külön világ... egyszerűen mindenből mást hall ki, mint amit mondani akarok. Amikor ősszel megkérdezte, milyen volt a nyaralás, és én erre megintcsak azt mondtam, ami legelőször eszembe jutott:

- Hosszú.

És ebből ő rögtön leszűrte, hogy nem tetszett a nyaralás, és rossz volt. De hát könyörgöm, csak azért mondtam, mert elfáradtam a sok túrától, és jó itthon lenni!