... semmire sincs időm. Ha éppen nem tanulok gőzerővel, nem a kampányunkra készülök (Úr Isten, már csak 1 hét!!!), nem Vele vagyok, és nem a barátaimmal találkozom, hogy megpróbáljam fenntartani a barátságunkat ebben a rohanó világban, akkor eléggé lefoglal az, hogy boldog vagyok.

És igen, tudom, hogy ez még mindig legalább annyira szánalmas és röhejes, mint az előző bejegyzéseimben, de egyszerűen nem tudok mást írni. Muszáj elmondanom mindenkinek, akivel csak találkozom, hogy az élet igenis szép. Persze, ettől lehet, hogy úgy nézek ki, mintha folyamatosan be lennék szívva, mint valami neohippi, dehát... :)

Na tessék, most meg majd elkezdődik a szmájlis korszakom, amikor már nem csak az smsekbe vagy a chatszövegekbe, de emailekben, magyardolgozatokban és blogbejegyzésekben is felbukkannak.

Egy teljes csődtömeg vagyok. Amit a legjobban az bizonyít, hogy tegnap este, mikor életemben először Náluk voltam, és kábé 3-4 órát töltöttünk együtt (mert ha azt írom, hogy egymás karjai közt, az már tényleg olyan lenne, mint egy elfuserált kalózregény) és utána hazakísért, egész este nem tudtam semmit csinálni. Kb hat vagy fél hét fele értem haza, és egészen esre tízig nem tudtam mit kezdeni magammal. Próbáltam tévézni, olvasni, gépezni, még az is megfordult a fejemben, hogy megkérem aput, a szokásos vasárnapi matekozást tudjuk le szombat este. Ami azért eléggé kétségbeesetten hangzik, mit ne mondjak... Nagyon idegesítő állapt volt, egyszerre voltam bezsongva és elkábulva, és ez is tökre úgy hangzik, mint valami twilight továbbírás, de banyeg, mi van, ha ez tényleg ilyen hatással van mindenkire?

Úgyhogy a végén csak elterültem az ágyamon és egy órán keresztül bámultam a plafont, és próbáltam nem gondolni semmire.

...vagyis, talán egyvalakire.