... a gép előtt találom magam, és valamiféle megmagyarázhatatlan késztetésnek eleget téve, megírom legújabb bejegyzésemet. Mert rá kellett jönnöm, hogy bizony ebben az évben kezdtem el igazán ÉLNI. Ami tényleg nagy szó.

Kezdjük ott, hogy elég visszahúzódó kislány voltam - nyugi, nem fogom elmesélni a fél gyerekkoromat -, ha még emlékeztek a legkorábbi bejegyzésekre, akkor eléggé megviselt az iskolaváltás is, pont ezért. Így visszatekintve sokat beszélgettem anyuval arról az időszakról, és rádöbbentett, hogy depressziós voltam. Úgy, hogy észre sem vettem. (bár ez nem tudom mennyire szokásos). Ami  a lényeg, hogy mostanában kezdenek besűrűsödni a hétköznapjaim, és a hétvégéim.

Ami a vicces, hogy egyáltalán nem erről akartam írni, mikor este 10kor ide ültem a monitor elé. Sokkal inkább a frissen szerzett élményeimről, Bécsről, a karácsonyi vásárról és Schönbrunról, a hazaútról a kisbusszal és az osztálytársaimmal... (amit remélem ezúttal helyesen írtam le), és arról a szinte könnyfakasztó élményről, mikor fáradtan, átfagyva, kócosan hazaérkeztem, és éppen nem szabad a fürdőszoba, az ágyamról eltűnt a matrac, és a nappaliban 5 kislány karaokézza, hogy "ments meg szerelem, vagy belehalok...". Merthogy Encikének szülinapja van...