... kezdek röhögni magamon. (főleg miután visszaolvastam a korábbi bejegyzésemet).

Mert azt ember lánya egy időután rájön (rá kell jönnie), hogy az élet nem a rózsaszín bárányfelhők között van. Mert hát hiába van az a barátnőm szavaival élve aaannyira dögös pasiii, akinek úgy tűnik, bejövök (főleg miután bejelölte a face-en h kapcsolatban vagyunk, és igaz, hogy letiltotta a családi állapotára vonatkozók publikálását, de legalább nekem bejelölte), mert ha nem is a suliban minket agyon szivató tanárok révén, de valami más úton-módon mindig fel kell bukkanni a vaníliás-csokis tejszínhab felszínére. Mint ma például, mikor majdnem sírógörcsöt kaptam a fejfájásomtól a kórházban (csak az ortopédiára mentem éves kontrollra, mielőtt bárki megijed, és épp egy padon vártam a húgomat), és nem elég, hogy holnap írok németből, de még az a hülye bunkó bajszos ápoló vagyki sem tud máshova állni, mint a fotocellás ajtó elé cigizni vagy 5 percig, és tök türelmesen várja, amíg az ajtó kinyílik - újra, és újra. Csak egytelen métert kellett volna megtennie a szerencsétlennek, de nem. Az túl emberbarát lett volna rám nézve, akire így folyamatosan jött a hideg, a benzingőz, és az az elviselhetetlen zaj, ami az ajtó mozgásával jár.

Hát ez van, kisanyám. Jó volt Júliának, ő legalább azelőtt meghalt, hogy réábredt volna, a szerelem mellett az élet azért megy tovább...