Visszaolvastam az előző bejegyzéseimet, és meg kell mondjam... elég depisek. Mentségemre szóljon, eddigi életem talán legnehezebb szakaszát éltem meg az elmúlt fél évben. Pedig én alapvetően nem ilyen vagyok, távolról sem!

És azt hiszem, ez most, hogy már megírtuk az utolsó dolgozatot, és kitört a szünet, most kezd meglátszani. Mennyire más voltam az eltelt isőben! Mennyire nem önmagam!

Most, hogy az utolsó dolgozattal és a téli szünettel lekerültek a vállamról a terhek, megszűnt az idegesítő kis hangocska a fejemben. És megszűnt egy bizonyos gyomorszorító érzés, amit egész eddig nem is vettem észre, csak most figyeltem fel a hiányára, és egyáltalán nem sírom vissza!:)

A karácsony közeledtével egyre nyugodtabb leszek. Már tudok rendesen enni (bármien furcsa, amióta tart az iskola, csak össze-vissza eszem. Az első hónapban két kilót fogytam. Azóta már nem fogyok, de gyakran rossz ettől a gyomrom, és sokszor szédülök, de mindez már a múlté!), és nevetni! Istenem, mennyit nevetek mostanában! Van, akinek ez az élete része, és amindennapjaihoz tartozik. Mostantől már az enyéimhez is!

Várom a karácsonyt, ahogy minden ember ilyenkor. Pedig én már megkaptam az igazi ajándékokat. Az egyik csomag aranyszínű papírba volt csomagolva, olyanba, mint az angyalok glóriája, és vörös szalaggal volt átkötve, hogy jobban kihangsúlyozza az ünnepélyes alkalmat. Ebben volt a felszabadulás. A nevetés. A mosoly. A jókedv. A szünet.

A másik hófehér papírban volt, és ezüsttel volt átkötve, amilyenek a csillagok az égen, ilyenkor decemberben. Talán azért, mert az ajándék is fehér volt, és egy tista, csillagos éjjel jött meg: Hó! Ott volt mindehol! Az egész udvarunkat az ajándék takarta, húsz centi vastagon, de még az ablakpárkányomra is jutott!

Este, amikor hazafelé caplattam, sötétedés után a hóesésben, nem féltem. Pedig félek a sötétben, de akkor nem is volt igazán sötét. Mert a hó bevilágította az utamat hazáig.