Vernon bácsit ma anya bevitte a kórházba. Tegnap én is voltam nála, anyuval vittünk neki kenyeret, banánt, joghurtot és babapiskótát, hátha megkíván valamit, de akkor még nem tűnt ennyire súlyosnak a helyzet, pedig már egy hete beteg.

Vernon bácsi tulajdonképpen elég távoli rokonom, a nagypapám unokatestvére, azt hiszem. De ennek ellenére sokszor találkozunk vele és Petúnia nénivel, amióta visszajöttek Magyarországra. A nevét Bellával közösen találtuk ki, még hatodikban. Nem hasonlítanak Harry Potter nevelőszüleire, se kívűlről, se belülről, csak úgy egyszerűen rájuk ragadt a név.

Este átjöttek mamáék, és amíg vártuk Emesét (ők így nevezik a menyüket, az anyukámat) addig nagymama megtanított bundáskenyeret csinálni.

 - Palacsintát már tudsz sütni? - kérdezte aztán.

Mondtam, hogy tudok. Három éve ő tanított meg, de nem baj, nem szóltam.

 - Akkor már csak a tejbedarát és a tojásrántottát kell megtanulnod, és férjhez mehetsz! - nevetett.

Jó tudni.

Mikozben délután összehúztam a faleveleket az udvaron, találkoztam a Szomszédnénivel. Csak a bevesárló listát akarta odaadni. Már évek óta mi vsárolunk be helyette. Idős, beteg, és egyedül él. És fájnak a lábai.

 - Csak jó lenne, hogyha mire megjövök, legyen itthon kenyér meg a fontosabbja. (Jövöhéten már sokadszorra elmegy egy szanatóriumba, néhány hétre) Ha megyjövök. - tette hozzá, csendesen.

 - Ne tessék ilyet mondani! - ijedtem meg - Persze hogy megjön! Még jobban is lesz, mint most. Hiszen azért megy hogy meggyógyuljon!

- Én csak arra gondoltam hátha ott valaki feleségül kér. - az öreg, ráncos arcon két fiatal szem telt meg vidámsággal.

Annyi csapás érte már az életében, de a humorérzékét még öregkorára sem vesztette el.

 - Erre nem gondoltál mi? - nevetett.

Hát erre nem.