Ma este apa fizikázott velem. Ez szinte minden héten megtörténik, így nem nagy újdonság. De most egy kicsit máshogy sült el a dolog...
Apa magyarázott. Újra és újra elmagyarázta ugyanazt. Nem is tudtam hogy ilyen türelmes. Apa jó tanár lenne.
Én meg szégyellem magam. Mikor ezt elmondom neki, csak legyint, hogy biztos csak fáradt vagyok.
És akkor belémhasított a fájdalom: apa nem ilyen lányt érdemel!
Hanem sokkal de sokkal jobbat. Apa a vékony lányokat szereti - de én nem örököltem anya alkatát. Úgy szerettem volna akkor abban a pillanatban olyan lenni mint amilyen anya volt ennyiidős korában. Szerettem volna negyvenvalahány kilós lenni, és nem olyan ötvenhat kilós, mint amilyen most vagyok. (higgyétek el, 160 cm-nél ez nem kevés)
És szerettem volna, nagyon szerettem volna fizikazseni lenni!
Apa mérnök, abszolút reál. Én ezt sem örököltem. Eddig minden rendben volt, mert mindig úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak humán beállítottságú vagyok és kész. De most már nem tudom, mi is vagyok. Nem igazán jött be a humán tagozat - nem olyan mint vártam. Ebben sem vagyok jó. De reál sem vagyok.... Mi vagyok hát valójában?!
A helyünket meglelni a világban nem is olyan egyszerű. Most éppen seholsem vagyok.
