Idegennek érzem magam. A saját osztályomban. Az iskolában. Az "új barátaim" között. Anya szerint csak nehezen fogadom el az új helyzetet. Gondolom egy pszihológu is pont ugyanezt mondaná.

Mindenkinek nehéz - ezt mondogatom magamban, amikor reggelente bemegyek a suliba. Mindenkinek új a helyzet. Itt mindenki idegen. De ezt rendesen megcáfolja a nevetés, a beszélgetés amit hallok, ha belépek a terembe. Látom az osztályomat, és akaratlanul is arra gondolok, hogy úgy viselkednek, mintha már ezer éve ismernék egymást. Összeszokottak. És én valahigy kiestem ebből a körből. Vagy benne se voltam soha.

Egyik nap Márti jött oda hozzám szünetben. Épp a szekrényemet csuktam be, mikor megkérdezte, hogy beszélhetnénk-e. Nem is kell mondanom mennyire meglepődtem! Beszélni? Velem? Miért, miről, hogyan?

- Lenne egy problémám, - kezdte - és jobban szeretek olyanokkal beszélni, akik nem ismernek annyira, mint a közeli barátaim. Mert nem vagytok elfogultam, pártatlaul, kívülről látjátok a dolgokat.

- Miért pont velem?

- Mert szimpi vagy.

El sem tudom mondani mennyire jólesett!

Amiről beszélgettünk, nem is anyira lényeges az én szempontomból, mindenesetre utána megköszöntem, hogy szóba áll velem. Erre kicsit forcsán nézett. Kb úgy, mintha közöltem volna, hogy a következő biológián afrikai selyemmajmokat fogunk boncolni.

- lehet hogy ez neked semmiség, de nekem igenis nagyon fontos. Szóval csak annyi, hogy köszi. - hebegtem egy sort.

- Persze, ez cssak természetes.

Asszem kedvelni fogom ezt a lányt.

Pedig eleinte azt hittem sosem fogok vele beszélni. Ő és a barátnőja (aki mellesleg modellkedik) azok a fajta emberek, akink még köszönni sem merek. Mint a Cullenék. A gyönyörű és az okos. Megközelíthetetlenek. És most puff! Velem akart beszélgetni. Nem várok csodákat ettől, de azért jólesett.