Húha... hát most tényleg így érzem magam egy kicsit: evezek az "élet tengerén", csak éppen gőzöm nincs hogy hova tartok.
Egyetem? Fősuli? Munka? Házasság? Gyerekszülés? Mi lesz a középsuli után? Te jó ég!
Az az igazság, hogy fogalmam sincs. Persze, azt tudom hogy mit várnak el tőlem. A szüleim természetesen az egyetemnek örülnének a legjobban, de én egyre inkább azt érzem, hogy nem az az én asztalom. Ti hisztek az eleve elrendelt sorsban? Én eddig semmiben nem hittem, de nem tudom... lehet hogy meg van írva. Szeretném, hogy így legyen. Jó lenne tudni, hogy miért vagyok itt, jó lenne tudni, hogy van egy küldetésem. Mondjuk az, hogy írjak egy könyvet, vagy hogy nyissak egy boltot, vagy valami egészen mással de megajándékozzam az embereket.
Mert szeretnék segíteni. Mindenkinek. Az Embereknek. Ezért lenne jó orvosnak lenni. Csakhogy, van egy kis bibi: nem bírom a vért. Ez nem vicc, rosszul leszek tőle. Erre a legjobb példa az, amikor hetedikben a kémiatanárom órán tartott egy rögtönzött biológiaórát (értsd: a gyerekszülés témakörében) és én körülbelül a méhlepény környékén kiájultam a padból. Na bumm, orvos se lesz beőlem. Ezért tetszik a családterapeuta szakma. Abban tuti nincs vér. Vagy inkább természetgyógyász leszek. Vagy gyógymasszőr. Végül is, úgyis férjhez akarok menni, szóval nem kötelező jól fizető állást találnom (hála az égnek... ha férfi lennék, ügyvédnek vagy mérnöknek kéne tanulnom.... jujj), ráadásul, ha még gyereke(i)m is lesz(nek), akkor valamelyikünknek otthon kell maradnunk, mert a gyerek személyiségfejlődésének az útjában állna, ha minkét szülője a karrierjét építené.
Szóval, még van négy évem, hogy eldöntsem mi is lesz belőlem, és itt nem csak a foglalkozásra gondolok. Azt hiszem, most nagyon örülök, hogy még csak 15 vagyok.
