A hétvégén kicsit pakoltam és kicsit takarítottam a szobámban, és találtam egy teljesen hétköznapi vonalas, A-4-es spirálfüzetet. Persze beleolvastam, mert má nem emlékeztem rá, hogy mire is használtam. Szeptember elsején írtam bele. Csak ez az egy bejegyzés van. Szeretném leírni:

Tehát, először is, szeretném leszögezni, hogy ez NEM egy napló. Ez egy A-4-es vonalas füzet, és mint ilyen, teljesen átlagos. Csakis azért írok ide, mert hiába ütöttem be a googleba az "internetes napló létrehozását", nem dobott ki semmi használhtót (csak később jöttem rá, hogy hogy kell blogot indítani), és mindenképpen szeretném hogy az első napjaim a gimiben (különösen az első, ami történetesen épp ma van) meg lennének örökítva.

Tehát:

Reggel 6-kor kellett kelnem. Bár az évnyitó csak 8-kor kezdődik, be kellett menni a Városba. Tulajdonképpen az út nincs egy óra, talán még egy fél se, de útközben fel kellett venni Bellát és a húgát, na meg persze Balázst. Ennek azért titokban örültem. Legalább lesz valaki, aki tudja hova kell menni.

Mire beértünk a Városba, már görcsben állt a gyomrom. Belláék előbb szálltak ki, az ő sulijuk előbrébb van. Annyira szerettem volna, ha velem marad! Szörnyű volt mikor kiszált a kocsiból. Sokkal magányosabbnak és elveszettebbnek éreztem magam.

Balázs persze nem volt valami nagy segítség, de ezt tudtam előre. 3 szóval elmagyaráta, merre kell mennem, hogy leérjek az iskolaudvarra, aztán lelépett, állítólag egy haverját látta meg a kapu előtt várakozó diáktömegben.

Iszonyúan rossz volt bemenni. Szörnyen görcsölt a hasam, szédültem, úgy hogy azt hittem mindjárt elájulok. Féltem. Nem is tudom pontosan mitől. Talán attól, amitől Sally Lockhart is félt a Füst és Gyémánt-ban: a láthatatlan ellenségtől.

Persze hogy rossz helyre álltam. Naná. Nem is én lennék. 9.b. ennyit kellett volna megjegyezni. Nem sikerült, rögtön a 9.c-sekhez álltam. Ott aztán szóltak, hogy ha humán vagyok,akkor a b lesz a nyerő. Hoppá. Köszi.

6 lány ácsorgott csoporta verődve, egytől egyig miniszoknyában. Kivert avíz, amikor rájöttem, hogy én nadrágba jöttem.

- Szia, te is a miosztályunkba jössz?

Kicsi lány volt, egyik a 6-os fogatnak.

- Az attól függ. - válaszoltam távolságtartóan. - Humán angol?

 - Igen, mi vagyunk. - elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét, amit én megráztam. Mindannyian bemutatkoztak, de egyiknek sem jegyeztem meg a nevét.

Az ünnepség alatt végig a nyakamat nyújtogattam, hátha meglátom Balázst. Na nem a keresztszüleim fiát (még mindig nem bocsátottam meg neki, hogy otthagyott), hanem a Másik Balázst, anya barátnőjének a fiát, aki most 12-es (jobban mondva inkább 13-as, de mindegy). Miután elénekeltük a Szózatot, elkezdett befelé vonulni a tömeg, és persze az elsősök maradtak utoljára. Egy lány (később emlékeztetett rá hogy Belindának hívják) az osztályomból épp akkor veszett össze a barátnőjével (vajon a gólyatáborból ismerték egymást?) így gyorsan padtársnőt keresett. Én voltam kéznél. Megkérdezte, ülök-e mellé, én pedig gyorsan emlékeztettem magam, hogy soha nem lesznek barátaim, ha tüskéket növesztek, így magamra erőltettem egy mosolyt, és beleegyeztem. Azóta bánom. A lány rögtön elkezdett fecsegni arról, hogy milyen érdekes pletykát hallott (miszerint Gáspár Evelin ide fog járni) és be nem állt a szája, amíg fel nem értünk a termünkbe (asszem a másodikon van... ha jól emlékszem...)

Öt hosszúpadsor volt bent a teremben, én rögtön leültem a harmadikba, oda ahol csak egy pattanásos képű fiú üldögélt (mint később megtudtam, Gergő). Rögtön elkezdtem vele poénkodni, hogy szegény, lány padsorba ült, mert rajta kívül egy fiú sem volt a közelben.

- Túlélem - felelte mosolyogva. vette a lapot. Asszem kedvelni fogom.

A következő szünetben egyedül üldögéltem (Belinda elment meglátogatni a 12-es pasiját, akivel olyan nagyra van, és aki szakállat visel - SZAKÁLLAT!), mikor az előttem ülő lány (talán pot az aki először bemutatkozott) hátrafordult, és megkérdezte, hogy a hajam a sajátom-e.

 - Nem, paróka - vágta rá Gergő. Ezen aztán nevettünk egy jót.

 - Nem úgy értettem, csak erre a tincsre gondoltam - mutatott a vékony, de jó hosszú fonatomra (amivel többek szerint úgy nézek ki mint Anakin Skywalker).

- Oda van ragasztva?

- Nem, ez a sajátom. Nyár elején még ilyen hosszú volt a hajam, csak levágattam, és ezt a tincset meghagytam.

- Ragasztani? - kérdezte Gergő. Asszem valahol lemaradt. - A hajat úgy szokták ragasztani?

 - Hát, azt nem tudom pontosan hogy hogy csinálják, de szoktak hajat hozzáteteni a végéhez - magyaráztam. - A többi hajamat, amit levágtak, eladtam a fodrásznak, szóval lehet hogy majd egy filmben viszontlátom a hajam egy színésznőn, bár erre kicsi a valószínűség.

Mire befejeztem má mindenki nevetett. Hurrá. Legalább ez a poén bejött.

Mire elérkeztünk a hetedik óra előtti szünethez, Belinda már az agyamra ment. Vigyorgott és vihogott, mindenkinek integetett, és egyfolytában beszélt (túlnyomó részt a 12.-es pasijáról, aki egyébként végzős létére alacsonyabb, mint a gyól Belinda) és ez így már nagyon idegesítő volt. Hozzájött még az is, hogy nem reggeliztem, és az innivalóm és a tízóraim otthon hagytam, hogy nem vagyok hozzászokva a koránkeléshez, és hogy kényelmetlen volt a magassarkú (amit kizárólag  az ünnepség miatt voltam hajlandó felvenni) egy szó mint száz, ramatyul éreztem magam.

De legalább Belinda békén hagyott egy kicsit (azt hiszem őt meg a folytonos hallgatásom idegesíthette) és otthagyott a lépcsőfordulóban ácsorogni, és inkább csatlakozott a pár méterrel arrébb suttogó és vihogó lánybandához. nem bántam különösebben, így volt időm megkeresni Andi néni tablóját a falon. Keresgélés közben aztán valaki majdnem (csak majdnem) elsietett előttem. Rögtön felismertem, bár arra kevés esély volt, hogy ő is észrevegyen, ugyanis épp egy órarendet bújt, olyan közel tartva az arcához, hogy szinte az orrát súrolta.

 - Balázs, szia! - köszöntem rá.

Végre felocsúdott, egy fél másodpercig meglepetten nézett körül, a hang gazdáját keresve, de aztán észrevett.

 - Napsugár? Szia!

Engem is meglepett azzal, hogy megpuszilt. Amikor sulin kívül látjuk egymást, akkor is mindig megpuszil, mint kötelességtudó bátty a húgát. De arra nem számítottam, hogy a suliban, nagyközöség előtt is megteszi. Ő persze nem zavartatta magát, mintha nem lenne semmi abban, hogy egy végzős egy gólyát puszilgat. Megkérdezte, milyennek találom a sulit, hogy telik az első nap. Mondtam, hogy jól, csak még egy kcsit nagynak tűnik az épület (aznap már harmadszor tévedt el az egész osztályom).

 - Majd meg fogod szokni, ne félj!

Felfigyeltem rá, hogy a sutyorgás és a vihogás abbamaradt. Szinte biztos voltam benne, hogy minket néznek. Mondjuk van is benne valami, mert Balázs 1000X jobban néz ki, mint Belinda szakállas pasija.

- Egyébként miért ácsorogsz itt?

- Ja, csak rajzóránk lesz, és kipateroltak benünket a rajzteremből.

- Rajóra? Az jó! Állati jófej a rajztanár, majd meglátod.

Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam.

- Nah, hát akkor sok szerencsét! - köszönt el, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

Utána néztem. Aztán a lányok döbbent arcára, és magamban majd megszakadtam a röhögéstől.

Most már elég jókedvűen fordultam vissza a tablókhoz, és mit ad Isten, pár perc alatt megtaláltam Andi nénit! Ott volt a teremajtó melletti tablón, rövid hajjal, pisze orral, és huncut mosollyal.