Nos, ma egy elég külnös élményben volt részem a buszon, mikor hazafelé jöttem. Az út kábé 40 perces, ezért aztán ha nincs senki, akivel beszélhetnél, az unalombogár elkezdi kirágni az agyadat. Én, hogy ezt elkerüljem, elővettem egy mangát, amit aznap délelőtt kaptam kölcsönbe egy osztálytársamtól (csarébe a Vízisten menyasszonyáért), és elkezdtem olvasni. Deth Note - mindenki, aki kicsit is konyít a japán és kínai képregényekhez, ismeri. Egy halálisten, Ryuk véres harcot vív az unalombogárral, majd, hogy megszabaduljon tőle, ledobja a halállistáját a Földre, amit egy japán diák, Ligth talál meg. A sztori szerintem lenyűgöző, de ez most lényegtelen. Hanem a borító. Egy kereszt alakon van egy fiú, Light, kezében egy kasza, mellette pedig Ryuk látható. A gond csak az, hogy a halálistenek nem ép a szépségükről híresek. Mondjuk úgy, hogy Voldemort kopaszsága, vörös szemei és orrnélkülisége kismiska ehhez a látványhoz képest. Tehét olvasom a nagyszerű képregény, az ijesztő, fekete borító alatt, és senki ne makar mellém ülni. Igan, hogy nap végére a rövid hajam már tuti tiszta kóc volt, és simán elment volna egy punk énekesnő fellépési frizurájának, és a kabátom is fekete, de csak azért, mert elegáns és karcsúsít. Mindezeket együttvéve, ijesztő látvány lehettem. Közbe meg egyfolytában csak arra tudtam gondolni,m hogy vajon ez a sok felnőtt és nyugdíjas, akik inkább állnak, minthogy leüljenek mellém, mit szólnának, ha elmondanám nekik, hogy otthon az Édes Annát, és a Különs Házasságot olvasom...

Két hete síelni voltam a családommal Ausztriában, és így hiányoztam egy hetet a suliból. Elég sokat kellett utána pótolnom (amúlt héten 5 dogát írtam...), de nem ez volt a furcsa. A különös az volt az egészben, hogy vártam a sulit. Na nem a tanulás miatt (az elmémmel azért még semmi baj) hanem a srácok miatt. A haverok miatt. Akik talán még nem egészen a barátaim, de egész jó úton haladok affelé, hogy azok legyenek.

Ott van például Inez. Év eleje óta - már miután megszabadultam Belindától - mellette ülök. Oltári a csaj. A reál tárgyakhoz totál zokni, de a töri... Apám, a törit nagyon tudja. Ezeken az órákon félelmetes, mert minden létező dátum és név a kisujjában van. Ha a tanár azt kérdezi, Thuküdidész mikor veszítette el a kedvenc zokniát, még azt is rávágja, mikor találta meg az ágya alatt.

Azután ott van Sakuhime, aki aki a nevéből eredően odavan japánért, és akinél erősebb lányt (nőt) elképzelni sem tudok. Soha nem ismertem még ilyen embert, azt se tudtam róla, hogy valójában létezik ilyesmi. Az egész világ a kisujjában van. Róla el tudom képzelni, hogy bármit meg tud valósítani, amit csak eltervez. Ha azt mondja, hogy tíz év múlva miniszterelnöknő akar lenni, tuti, hogy sikerül neki.

Karina pedig a kedves kis ragasztó, aki szemüveges, és folyton a súlyával van elfoglalva, akinek fiús, erős arcvonásai vannak, akinek göndör, rendezetlen haja van, de mégis, akinél soha nem találkoztam szebb lánnyal. Ő pont az, akinek 15 év múlva minimum 3 gyereke és két kutyája lesz, este pedig meleg vacsorával várja haza a férjét. Vele mindig, minden helyzetben lehet beszélni, és mindig, minden helyzetben meg tudja vígasztalni az embert. Sosem traktál bennünket a saját gondjaival, és ezért csodálom igazám őt.

Végül pedig ott van Dávid. Dávid, aki kitűnő tanuló, és akin annyit lehet nevetni, hogy az nem igaz. Helyesbítek: nem rajta, hanem azon, amit mond. A kedvencem az, amikor Julian királyt utánozza a Madagaszkárból (Te Morisz...). Nem tudom, hogy lehet, de ez a fiú egyszerűen vonza az embereket, főleg a lányokat, pedig nem az a sármőr típus, aki után kész fehérneműkollekciókat lehet összeszedni, hanem maga a Tök Átlag, de mégis... Nem tetszik, távolról sem, de szeretek a haverja lenni, mert szeretek vele beszélgetni, hülyülni, tanulni, egyszerűen szeretek vele lenni.

Furcsa újból suliba menni. Mintha most ébredtem volna fel egy téli álomból (egy nagyon hosszú téli álomból). A zajokat annyira hangosnak hallom, hogy bántják a fülemet. Az iskolát egy megbolydult méhkasnak látom. Nehéz újra rávenni magam, hogy minden nap tanuljak.

De ami a legnehezebb, az a reggeli ébredés. Hétfőn volt a legszörnyebb. Nem az a baj, hogy túl álmos vagyok és nem tudok felébredni (bár az közrejátszik), hanem sokkal inkább... valamiféle félelem attól , hogy nem maradhatok otthon. Hogy a napomat a suliban kell töltenem.

És tényleg a hétfő volt a legrosszabb, nem túlzok. Hányingerem volt. szokás szerint nem reggeliztem.Na de hányinger?! Hallottam már pszihés betegségekről, de nem gondoltam volna hogy én is tudok ilyet produkálni. Pedig most sikerült - szinte túl jóra. Mert alig tudtam felkelni az ágyból. Nem vicc! Sokáig az is nehézséget okozott, hogy egyenesen álljak!

Ez azért elég ijesztő, nem?

Közösség fejlesztő játékok. Karácsonytájban ez az osztályfőnökök mániája.

Mondd el egy szóban, mit jelent számodra a karácsony! Egy szóban?! Az lehetetlen. Hogyan is tudnám belepréselni egyetlen szóban mindazt, amit karácsonykor érzek? Sok szó kellene hozzá, de lehet hogy az se lenne elég. Mert még a legjobb írő sem tudná leírni, mit is jelent egy gyereknek, vagy egy embernek a karácsony.

A mézeskalács jellegzetes illata. A száj nélküli bohóc a karácsonyfán, aki mégis nevet. A sok, színes csúcsú papírcsillag, amiket nagyapa készített, amíg velünk karácsonyozott, és amik az ő szellemét idézik meg nekünk. A kék-bordó üdvözlőlapok a szekrényre  kiaggatva. Az ünneplőruha (és a vele járó viszketés). A parfümök felhői a levegőben. A gyertya füstje. A zongora hangja. A karácsonyi dalok.

De legfőképpen, egy karácsonyi dal. Eljött a nap mit régen vártunk... Anya hozta magával ezt a dalt otthonról. Enélkül nincs karácsony. Mikor papa még velünk volt, szépen, magabiztosan énekeltük, mert Ő is velünk énekelt. Most már három karácsony óta alig akar megszólalni ez a dal. Nem tehetünk róla, Ő jut eszünkbe, és elcsuklik a hangunk.

Visszaolvastam az előző bejegyzéseimet, és meg kell mondjam... elég depisek. Mentségemre szóljon, eddigi életem talán legnehezebb szakaszát éltem meg az elmúlt fél évben. Pedig én alapvetően nem ilyen vagyok, távolról sem!

És azt hiszem, ez most, hogy már megírtuk az utolsó dolgozatot, és kitört a szünet, most kezd meglátszani. Mennyire más voltam az eltelt isőben! Mennyire nem önmagam!

Most, hogy az utolsó dolgozattal és a téli szünettel lekerültek a vállamról a terhek, megszűnt az idegesítő kis hangocska a fejemben. És megszűnt egy bizonyos gyomorszorító érzés, amit egész eddig nem is vettem észre, csak most figyeltem fel a hiányára, és egyáltalán nem sírom vissza!:)

A karácsony közeledtével egyre nyugodtabb leszek. Már tudok rendesen enni (bármien furcsa, amióta tart az iskola, csak össze-vissza eszem. Az első hónapban két kilót fogytam. Azóta már nem fogyok, de gyakran rossz ettől a gyomrom, és sokszor szédülök, de mindez már a múlté!), és nevetni! Istenem, mennyit nevetek mostanában! Van, akinek ez az élete része, és amindennapjaihoz tartozik. Mostantől már az enyéimhez is!

Várom a karácsonyt, ahogy minden ember ilyenkor. Pedig én már megkaptam az igazi ajándékokat. Az egyik csomag aranyszínű papírba volt csomagolva, olyanba, mint az angyalok glóriája, és vörös szalaggal volt átkötve, hogy jobban kihangsúlyozza az ünnepélyes alkalmat. Ebben volt a felszabadulás. A nevetés. A mosoly. A jókedv. A szünet.

A másik hófehér papírban volt, és ezüsttel volt átkötve, amilyenek a csillagok az égen, ilyenkor decemberben. Talán azért, mert az ajándék is fehér volt, és egy tista, csillagos éjjel jött meg: Hó! Ott volt mindehol! Az egész udvarunkat az ajándék takarta, húsz centi vastagon, de még az ablakpárkányomra is jutott!

Este, amikor hazafelé caplattam, sötétedés után a hóesésben, nem féltem. Pedig félek a sötétben, de akkor nem is volt igazán sötét. Mert a hó bevilágította az utamat hazáig.

Most nincs legeslegjobb barátnőm (Bellát senki sem pótolhatja!) ami tök fura, már csak a megszokásmiatt is, de azért egész jól elvagyok pár lánnyal. Október közepére megtanultam az összes osztálytársam nevét. Mára már tudom az összes tanárom nevét is. Haladunk, nem igaz? Januárra talán megjegyzem a termek elhelyezkedését is (még mindig hajlamos vagyok eltévedni), évzáróra meg az órarendemet:D

Nem igazán tudom mit írjak. Zajlanak az események, de csak a hétköznapi mederben. Mostanában egyre többet sírok. De csak itthon, este, amikor nem látja senki. Szeretem az új suliban azt, hogy mindent komolyan vesznek és rendesen számonkérnek, de néha amikor nem értek valakit, és nem tudok senkitől sem segítséget kérni, nagyon el tudok keseredni. Jó, tudom, én meg se nyikkanhatok, mert egy tanár anyukával és egy mérnök apukával mi az, hogy nem tudok segítséget szerezni, de igenis vannak olyan tantárgyak, amiket egyedül kell megoldanom (pl.: kémia, irodalom, föci).

De nem csak a tanulás miatt. Szeretném kizavarni a fejemből azt az idegesítő gondolatot, ami állandóan kísért - miszerint egyedül vagyok. Az új emberek még nem tartoznak hozzám, a régiek már nem. A családom meg... hát az egy külön történet. Most még egy kicsit nem vagyok seholse, és még egy kicsit nem tartozom sehova se, senkihez se.

Anyát néztem ahogy sminkeli magát. Még egy óra volt hátra az indulásig, és ez nem túlzás.

Nagy esemény volt: anya és apa hivatalosak voltak egy kiállításra, anya pedig a maga 40 évéből megpróbálta kihozni  maximumot.

Néztem ahogy készülődik: öltözik, hajatszárít, sminkel. Próbált nem venni rólam tudomást, de a végén már nem bírta megállni, hogy nem kérdezze meg:

 - Nah, hogy festek?

Én pedig nem túloztam és nem hízelegtem, csak kimondtam azt, ami először az eszembe jutott:

- Gyönyörű vagy.

Anya persze csak nevetett. Egy ideig. Aztán már csak szomorkásan mosolygott.

Idegennek érzem magam. A saját osztályomban. Az iskolában. Az "új barátaim" között. Anya szerint csak nehezen fogadom el az új helyzetet. Gondolom egy pszihológu is pont ugyanezt mondaná.

Mindenkinek nehéz - ezt mondogatom magamban, amikor reggelente bemegyek a suliba. Mindenkinek új a helyzet. Itt mindenki idegen. De ezt rendesen megcáfolja a nevetés, a beszélgetés amit hallok, ha belépek a terembe. Látom az osztályomat, és akaratlanul is arra gondolok, hogy úgy viselkednek, mintha már ezer éve ismernék egymást. Összeszokottak. És én valahigy kiestem ebből a körből. Vagy benne se voltam soha.

Egyik nap Márti jött oda hozzám szünetben. Épp a szekrényemet csuktam be, mikor megkérdezte, hogy beszélhetnénk-e. Nem is kell mondanom mennyire meglepődtem! Beszélni? Velem? Miért, miről, hogyan?

- Lenne egy problémám, - kezdte - és jobban szeretek olyanokkal beszélni, akik nem ismernek annyira, mint a közeli barátaim. Mert nem vagytok elfogultam, pártatlaul, kívülről látjátok a dolgokat.

- Miért pont velem?

- Mert szimpi vagy.

El sem tudom mondani mennyire jólesett!

Amiről beszélgettünk, nem is anyira lényeges az én szempontomból, mindenesetre utána megköszöntem, hogy szóba áll velem. Erre kicsit forcsán nézett. Kb úgy, mintha közöltem volna, hogy a következő biológián afrikai selyemmajmokat fogunk boncolni.

- lehet hogy ez neked semmiség, de nekem igenis nagyon fontos. Szóval csak annyi, hogy köszi. - hebegtem egy sort.

- Persze, ez cssak természetes.

Asszem kedvelni fogom ezt a lányt.

Pedig eleinte azt hittem sosem fogok vele beszélni. Ő és a barátnőja (aki mellesleg modellkedik) azok a fajta emberek, akink még köszönni sem merek. Mint a Cullenék. A gyönyörű és az okos. Megközelíthetetlenek. És most puff! Velem akart beszélgetni. Nem várok csodákat ettől, de azért jólesett.

A hétvégén kicsit pakoltam és kicsit takarítottam a szobámban, és találtam egy teljesen hétköznapi vonalas, A-4-es spirálfüzetet. Persze beleolvastam, mert má nem emlékeztem rá, hogy mire is használtam. Szeptember elsején írtam bele. Csak ez az egy bejegyzés van. Szeretném leírni:

Tehát, először is, szeretném leszögezni, hogy ez NEM egy napló. Ez egy A-4-es vonalas füzet, és mint ilyen, teljesen átlagos. Csakis azért írok ide, mert hiába ütöttem be a googleba az "internetes napló létrehozását", nem dobott ki semmi használhtót (csak később jöttem rá, hogy hogy kell blogot indítani), és mindenképpen szeretném hogy az első napjaim a gimiben (különösen az első, ami történetesen épp ma van) meg lennének örökítva.

Tehát:

Reggel 6-kor kellett kelnem. Bár az évnyitó csak 8-kor kezdődik, be kellett menni a Városba. Tulajdonképpen az út nincs egy óra, talán még egy fél se, de útközben fel kellett venni Bellát és a húgát, na meg persze Balázst. Ennek azért titokban örültem. Legalább lesz valaki, aki tudja hova kell menni.

Mire beértünk a Városba, már görcsben állt a gyomrom. Belláék előbb szálltak ki, az ő sulijuk előbrébb van. Annyira szerettem volna, ha velem marad! Szörnyű volt mikor kiszált a kocsiból. Sokkal magányosabbnak és elveszettebbnek éreztem magam.

Balázs persze nem volt valami nagy segítség, de ezt tudtam előre. 3 szóval elmagyaráta, merre kell mennem, hogy leérjek az iskolaudvarra, aztán lelépett, állítólag egy haverját látta meg a kapu előtt várakozó diáktömegben.

Iszonyúan rossz volt bemenni. Szörnyen görcsölt a hasam, szédültem, úgy hogy azt hittem mindjárt elájulok. Féltem. Nem is tudom pontosan mitől. Talán attól, amitől Sally Lockhart is félt a Füst és Gyémánt-ban: a láthatatlan ellenségtől.

Persze hogy rossz helyre álltam. Naná. Nem is én lennék. 9.b. ennyit kellett volna megjegyezni. Nem sikerült, rögtön a 9.c-sekhez álltam. Ott aztán szóltak, hogy ha humán vagyok,akkor a b lesz a nyerő. Hoppá. Köszi.

6 lány ácsorgott csoporta verődve, egytől egyig miniszoknyában. Kivert avíz, amikor rájöttem, hogy én nadrágba jöttem.

- Szia, te is a miosztályunkba jössz?

Kicsi lány volt, egyik a 6-os fogatnak.

- Az attól függ. - válaszoltam távolságtartóan. - Humán angol?

 - Igen, mi vagyunk. - elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét, amit én megráztam. Mindannyian bemutatkoztak, de egyiknek sem jegyeztem meg a nevét.

Az ünnepség alatt végig a nyakamat nyújtogattam, hátha meglátom Balázst. Na nem a keresztszüleim fiát (még mindig nem bocsátottam meg neki, hogy otthagyott), hanem a Másik Balázst, anya barátnőjének a fiát, aki most 12-es (jobban mondva inkább 13-as, de mindegy). Miután elénekeltük a Szózatot, elkezdett befelé vonulni a tömeg, és persze az elsősök maradtak utoljára. Egy lány (később emlékeztetett rá hogy Belindának hívják) az osztályomból épp akkor veszett össze a barátnőjével (vajon a gólyatáborból ismerték egymást?) így gyorsan padtársnőt keresett. Én voltam kéznél. Megkérdezte, ülök-e mellé, én pedig gyorsan emlékeztettem magam, hogy soha nem lesznek barátaim, ha tüskéket növesztek, így magamra erőltettem egy mosolyt, és beleegyeztem. Azóta bánom. A lány rögtön elkezdett fecsegni arról, hogy milyen érdekes pletykát hallott (miszerint Gáspár Evelin ide fog járni) és be nem állt a szája, amíg fel nem értünk a termünkbe (asszem a másodikon van... ha jól emlékszem...)

Öt hosszúpadsor volt bent a teremben, én rögtön leültem a harmadikba, oda ahol csak egy pattanásos képű fiú üldögélt (mint később megtudtam, Gergő). Rögtön elkezdtem vele poénkodni, hogy szegény, lány padsorba ült, mert rajta kívül egy fiú sem volt a közelben.

- Túlélem - felelte mosolyogva. vette a lapot. Asszem kedvelni fogom.

A következő szünetben egyedül üldögéltem (Belinda elment meglátogatni a 12-es pasiját, akivel olyan nagyra van, és aki szakállat visel - SZAKÁLLAT!), mikor az előttem ülő lány (talán pot az aki először bemutatkozott) hátrafordult, és megkérdezte, hogy a hajam a sajátom-e.

 - Nem, paróka - vágta rá Gergő. Ezen aztán nevettünk egy jót.

 - Nem úgy értettem, csak erre a tincsre gondoltam - mutatott a vékony, de jó hosszú fonatomra (amivel többek szerint úgy nézek ki mint Anakin Skywalker).

- Oda van ragasztva?

- Nem, ez a sajátom. Nyár elején még ilyen hosszú volt a hajam, csak levágattam, és ezt a tincset meghagytam.

- Ragasztani? - kérdezte Gergő. Asszem valahol lemaradt. - A hajat úgy szokták ragasztani?

 - Hát, azt nem tudom pontosan hogy hogy csinálják, de szoktak hajat hozzáteteni a végéhez - magyaráztam. - A többi hajamat, amit levágtak, eladtam a fodrásznak, szóval lehet hogy majd egy filmben viszontlátom a hajam egy színésznőn, bár erre kicsi a valószínűség.

Mire befejeztem má mindenki nevetett. Hurrá. Legalább ez a poén bejött.

Mire elérkeztünk a hetedik óra előtti szünethez, Belinda már az agyamra ment. Vigyorgott és vihogott, mindenkinek integetett, és egyfolytában beszélt (túlnyomó részt a 12.-es pasijáról, aki egyébként végzős létére alacsonyabb, mint a gyól Belinda) és ez így már nagyon idegesítő volt. Hozzájött még az is, hogy nem reggeliztem, és az innivalóm és a tízóraim otthon hagytam, hogy nem vagyok hozzászokva a koránkeléshez, és hogy kényelmetlen volt a magassarkú (amit kizárólag  az ünnepség miatt voltam hajlandó felvenni) egy szó mint száz, ramatyul éreztem magam.

De legalább Belinda békén hagyott egy kicsit (azt hiszem őt meg a folytonos hallgatásom idegesíthette) és otthagyott a lépcsőfordulóban ácsorogni, és inkább csatlakozott a pár méterrel arrébb suttogó és vihogó lánybandához. nem bántam különösebben, így volt időm megkeresni Andi néni tablóját a falon. Keresgélés közben aztán valaki majdnem (csak majdnem) elsietett előttem. Rögtön felismertem, bár arra kevés esély volt, hogy ő is észrevegyen, ugyanis épp egy órarendet bújt, olyan közel tartva az arcához, hogy szinte az orrát súrolta.

 - Balázs, szia! - köszöntem rá.

Végre felocsúdott, egy fél másodpercig meglepetten nézett körül, a hang gazdáját keresve, de aztán észrevett.

 - Napsugár? Szia!

Engem is meglepett azzal, hogy megpuszilt. Amikor sulin kívül látjuk egymást, akkor is mindig megpuszil, mint kötelességtudó bátty a húgát. De arra nem számítottam, hogy a suliban, nagyközöség előtt is megteszi. Ő persze nem zavartatta magát, mintha nem lenne semmi abban, hogy egy végzős egy gólyát puszilgat. Megkérdezte, milyennek találom a sulit, hogy telik az első nap. Mondtam, hogy jól, csak még egy kcsit nagynak tűnik az épület (aznap már harmadszor tévedt el az egész osztályom).

 - Majd meg fogod szokni, ne félj!

Felfigyeltem rá, hogy a sutyorgás és a vihogás abbamaradt. Szinte biztos voltam benne, hogy minket néznek. Mondjuk van is benne valami, mert Balázs 1000X jobban néz ki, mint Belinda szakállas pasija.

- Egyébként miért ácsorogsz itt?

- Ja, csak rajzóránk lesz, és kipateroltak benünket a rajzteremből.

- Rajóra? Az jó! Állati jófej a rajztanár, majd meglátod.

Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam.

- Nah, hát akkor sok szerencsét! - köszönt el, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

Utána néztem. Aztán a lányok döbbent arcára, és magamban majd megszakadtam a röhögéstől.

Most már elég jókedvűen fordultam vissza a tablókhoz, és mit ad Isten, pár perc alatt megtaláltam Andi nénit! Ott volt a teremajtó melletti tablón, rövid hajjal, pisze orral, és huncut mosollyal.

Ma este apa fizikázott velem. Ez szinte minden héten megtörténik, így nem nagy újdonság. De most egy kicsit máshogy sült el a dolog...

Apa magyarázott. Újra és újra elmagyarázta ugyanazt. Nem is tudtam hogy ilyen türelmes. Apa jó tanár lenne.

Én meg szégyellem magam. Mikor ezt elmondom neki, csak legyint, hogy biztos csak fáradt vagyok.

És akkor belémhasított a fájdalom: apa nem ilyen lányt érdemel!

Hanem sokkal de sokkal jobbat. Apa a vékony lányokat szereti - de én nem örököltem anya alkatát. Úgy szerettem volna akkor abban a pillanatban olyan lenni mint amilyen anya volt ennyiidős korában. Szerettem volna negyvenvalahány kilós lenni, és nem olyan ötvenhat kilós, mint amilyen most vagyok. (higgyétek el, 160 cm-nél ez nem kevés)

És szerettem volna, nagyon szerettem volna fizikazseni lenni!

Apa mérnök, abszolút reál. Én ezt sem örököltem. Eddig minden rendben volt, mert mindig úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak humán beállítottságú vagyok és kész. De most már nem tudom, mi is vagyok. Nem igazán jött be a humán tagozat - nem olyan mint vártam. Ebben sem vagyok jó. De reál sem vagyok.... Mi vagyok hát valójában?!

A helyünket meglelni a világban nem is olyan egyszerű. Most éppen seholsem vagyok.

Vernon bácsit ma anya bevitte a kórházba. Tegnap én is voltam nála, anyuval vittünk neki kenyeret, banánt, joghurtot és babapiskótát, hátha megkíván valamit, de akkor még nem tűnt ennyire súlyosnak a helyzet, pedig már egy hete beteg.

Vernon bácsi tulajdonképpen elég távoli rokonom, a nagypapám unokatestvére, azt hiszem. De ennek ellenére sokszor találkozunk vele és Petúnia nénivel, amióta visszajöttek Magyarországra. A nevét Bellával közösen találtuk ki, még hatodikban. Nem hasonlítanak Harry Potter nevelőszüleire, se kívűlről, se belülről, csak úgy egyszerűen rájuk ragadt a név.

Este átjöttek mamáék, és amíg vártuk Emesét (ők így nevezik a menyüket, az anyukámat) addig nagymama megtanított bundáskenyeret csinálni.

 - Palacsintát már tudsz sütni? - kérdezte aztán.

Mondtam, hogy tudok. Három éve ő tanított meg, de nem baj, nem szóltam.

 - Akkor már csak a tejbedarát és a tojásrántottát kell megtanulnod, és férjhez mehetsz! - nevetett.

Jó tudni.

Mikozben délután összehúztam a faleveleket az udvaron, találkoztam a Szomszédnénivel. Csak a bevesárló listát akarta odaadni. Már évek óta mi vsárolunk be helyette. Idős, beteg, és egyedül él. És fájnak a lábai.

 - Csak jó lenne, hogyha mire megjövök, legyen itthon kenyér meg a fontosabbja. (Jövöhéten már sokadszorra elmegy egy szanatóriumba, néhány hétre) Ha megyjövök. - tette hozzá, csendesen.

 - Ne tessék ilyet mondani! - ijedtem meg - Persze hogy megjön! Még jobban is lesz, mint most. Hiszen azért megy hogy meggyógyuljon!

- Én csak arra gondoltam hátha ott valaki feleségül kér. - az öreg, ráncos arcon két fiatal szem telt meg vidámsággal.

Annyi csapás érte már az életében, de a humorérzékét még öregkorára sem vesztette el.

 - Erre nem gondoltál mi? - nevetett.

Hát erre nem.

Tudom, elég régen nem írtam. Ezer bocs. (Nem tudom kitől kérek bocsánatot, hisz' úgyse olvassa senki... talán magamtól, amiért megint belevágtam valamibe, amit utána elhagyagolok.)

Már kerek hat napja tombol az őszi szünet (igazából csak nyúlós-ködösen és csepergős-esősen vánszorog) és még mindig nemtanultam egy betűt se. De nem baj, végül is, mire jó a vasárnap este?:)

Holnap megyek Izidorhoz. Jön Bella is. (általánosban mi voltunk Ron(Bella, a hórihorgas termetével), Hermione(Izidor, a hatalmas tudásával) és Harry (szerénységem, talán a vezető-egyéniségemmel?), csak felcseréltük a nemeket. Egy szó mint száz: hárman voltunk legjobb barátok.) Meg hozzák valamilyen új osztálytársukat (ja igen, ők egy osztályba kerültek a gimiben. Jó nekik). Majd meglátjuk, hogy fog elsülni a dolog.

Nemsokára itt lesz Izidor születésnapja, úgyhogy gondolkodni kéne rajta, hogy mivel lepjük meg. Én saját készítésű naptárt kaptam tőle szeptemberben.:)

Nagymama végre elkészült a poncsóval, amit nekem horgolt. Egy ősrégi Fürgeujjakban találtam a mintát, és azonnal beleszerettem! Pont olyan lett, mint a képen. Gyönyörű. Én meg kb. az 1/6 -át készítettem még csak el Enci karácsonyi ajándékának ( egy sálat kötök. Igen, tudok kötni. Köszönöm.)

Bella adott a szünetre egy rakás G. Szabó Judit Pöttyös könyvet. (Hárman a szekrény tetején, Mari ne bomolj! stb.) Nagyon jók!

Encike mostanában annyira aranyos! Ma elment nagymamával, hogy bevásároljon karácsonyra (el se hinné az ember, hogy egy tízévesnek mennyi dugipénze van!). Pedig hol van még a karácsony! Újabb két hónapot kell kibírni az iskolában... nem lesz könnyű.

Tényleg vége van. Nem gondoltam volna hogy ilyen súlyos a helyzet. Azt hittem apáék csak egy kicsit összezördültek, de nem így van. Anya ma mondta.

Ez... ez.... Jaj! Megdöbbentő. Mellbevágó. Olyannyira hirtelen és erőteljes, hogy úgy érzem nem kapok levegőtm és csak tátogok a megdöbbenéstől. Túl hirtelen jött...

Nem megyünk többet velük sehová. Sem síelni, sem nyaralni, sem kirándulni, se sehová. Nem lesz több szombat esti sörözgetés-beszélgetés. És nem csak apa és Csabi kapcsolata változott meg. Anya nagyon szomorú volt, mikor közölte:

 - Tudod, mi Zitával nagyon jó barátnők vagyunk még mindig, és ma voltam is nála egy kicsit dumcsizni, hogy tisztázzuk a dolgokat. De tudod, már sosem lesz ugyanaz mint volt. - anya hangja annyira szomorú volt, hogy azt hittem menten elsírja magát.

 - Azért, mert te apának, ő pedig Csabinak ad igazat?

- Nyilván - felelt ere egy keserű-gúnyos mosollyal.

Késő délután Enci kopogtatott be félénken a szobámba.

- Napsugár, most hogy apa meg Csabi összeveszett, mi lesz?

Elszorult a szívem és nekem is sírhatnékom támadt amikor megláttam a kishúgom ijedt arcocskáját. Úgy szerettem volna magamhoz húzni, megölelni és megpuszilgatni azokat a vörös fürtjeit, és elmondani neki hogy nem kell félnie semmitől! Én igazán megértem, hogy ez a veszekedés komoly dolog. Sőt, biztos vagyok benne, hogy elkerülhetetlen, bár nem tudom min vesztek össze, de nem is igazán akarom tudni. De ilyenkor, amikor így látom a húgomat szörnyen megharagszom a felnőttekre, apára és Csabira, hogy miért kellett összeveszniük, anyára és Zitára, hogy miért nem tesznek semmit, és az összes felnőttre, hogy amikor el vannak foglalva azokkal a hű-de-fontos felnőttes dolgaikkal, akkor miért nem néznek néha vissza maguk után, mert a végtermék amit otthagynak jelen esetben a kishúgom szívéban és emlékeiben igen elkeserítő. Én ha felnőtt lennék, már csak azért is megerőltetném magam, hogy ne kelljen egy ilyen pici és ártatlan gyereket így látnom! Biztos apának se épp kellemes a helyzet, de úgy érzem Ence itta meg a levét, mert az ő legjobb barátnője családjával vesztek össze. Ez így igazságtalanság.

A felnőtteknek általában igazuk van. Nem mintha tökéletesek lennének, közel sem azért. Egyszerűen csak többet éltek már ezen a földön mint a gyerekek, és tapasztaltabbak. De ettől még emberek - és ez bizony sok sok hibával jár együtt...

Néha igazságtalanok - ezt minden gyerek tudja. Még azok az elfuserált, ferde személyiségű, magukat lázadónak nevező fiatal emberegyedek is, akik erről írnak rímtelen dalszövegeket, hogy aztán 3 gitárral előadják, és örülnek, hogy sikerült valami jót kreálniuk. Ők aztán főleg tudják. és az az elképsztő, hogy néha tényleg eletrafálnak - na jó, azért nem olyan drasztikus a helyzet, ahogy néhány tinibanda állítja a lemezeiken, de azért lenne mit javítani.

Tisztában vagyok vele, hogy a gyerekek nem egyenjogúak a felnőttekkel - hiszen ők még "csak" gyerekek. De komolyan, ezek a szülők néha tényleg kiakasztóak tudnak lenni!

Apaösszeveszett (nem is: "összekülönbözött") Csabival, (vagy Csabiékkal, ez számomra még nemderült ki). Nem tudom hogy megy a felnőtteknél a veszekedés, de elég durva lehet, mert emiatt nem velük megyünk síelni. Hát komolyan, az agyam eldobom... Tavaly is velünk mentünk, nemcsak síelni, de még nyaralni is, pont úgy agogy idén nyáron is (ahhh... görögország!) és biztos voltam benne hogy idén is velük megyünk. Ráadásul Enci miatt is jó volt velük, mert Kata az ő osztálytársa és egyben a legjobb barátnője is, ezért nagyon jól eloltak egész síelésen (öregem, még fürdeni is együtt mentek....), az én barátnőm meg a nagyobbik lány, anya bartnője meg az anyukájuk, szóval tök jól elvolt az egész család meg minden, és erre bummm... Erről ennyit, mert apa épp veszekedős kedvében volt. Tudom hogy ő a család feje meg minden, de az Istenért, nem a 17. században élünk! Ez eggy kicsit önző dolog a részéről nem?

Ráadásul ezt az egészet (mármint azt hogékos volt, mert a kosiban tely nem velük megyünk síelni) úgy kellett kihúznunk belőlük harapófogóval, és még ők voltak mérgesek hogy mertünk kérdezni (kérdem én, jobban örülnének egy bamba kis együgyű lánykának, aki ugyan nem kérez semmit, de nincs is fogalma az élet dolgairól?). Egyébként meg egyszer úgyis el kellett volna mondaniuk. mondjuk kíáncsi vagyok mikor akarták megemlíteni a dolgot, mert ha nem hallgatom ki anya telefonbeszélgetését - ami nem szándékos volt, mert a kocsiban telefonált, fél méterre a fülemtől - akkor mikor tudjuk meg? mikor már csomagolunk?

Íme egy újjabb jele, hogy a felnőttek sem tökéletesek - ugyanis ők is veszekednek néha.

Húha... hát most tényleg így érzem magam egy kicsit: evezek az "élet tengerén", csak éppen gőzöm nincs hogy hova tartok.

Egyetem? Fősuli? Munka? Házasság? Gyerekszülés? Mi lesz a középsuli után? Te jó ég!

Az az igazság, hogy fogalmam sincs. Persze, azt tudom hogy mit várnak el tőlem. A szüleim természetesen az egyetemnek örülnének a legjobban, de én egyre inkább azt érzem, hogy nem az az én asztalom. Ti hisztek az eleve elrendelt sorsban? Én eddig semmiben nem hittem, de nem tudom... lehet hogy meg van írva. Szeretném, hogy így legyen. Jó lenne tudni, hogy miért vagyok itt, jó lenne tudni, hogy van egy küldetésem. Mondjuk az, hogy írjak egy könyvet, vagy hogy nyissak egy boltot, vagy valami egészen mással de megajándékozzam az embereket.

Mert szeretnék segíteni. Mindenkinek. Az Embereknek. Ezért lenne jó orvosnak lenni. Csakhogy, van egy kis bibi: nem bírom a vért. Ez nem vicc, rosszul leszek tőle. Erre a legjobb példa az, amikor hetedikben a kémiatanárom órán tartott egy rögtönzött biológiaórát (értsd: a gyerekszülés témakörében) és én körülbelül a méhlepény környékén kiájultam a padból. Na bumm, orvos se lesz beőlem. Ezért tetszik a családterapeuta szakma. Abban tuti nincs vér. Vagy inkább természetgyógyász leszek. Vagy gyógymasszőr. Végül is, úgyis férjhez akarok menni, szóval nem kötelező jól fizető állást találnom (hála az égnek... ha férfi lennék, ügyvédnek vagy mérnöknek kéne tanulnom.... jujj), ráadásul, ha még gyereke(i)m is lesz(nek), akkor valamelyikünknek otthon kell maradnunk, mert a gyerek személyiségfejlődésének az útjában állna, ha minkét szülője a karrierjét építené.

Szóval, még van négy évem, hogy eldöntsem mi is lesz belőlem, és itt nem csak a foglalkozásra gondolok. Azt hiszem, most nagyon örülök, hogy még csak 15 vagyok.

Hát, ez a hétvége is eltelt. Túl hamar. De ez általában így szokott lenni...

Szombaton korán keltem, és elmentem tenniszezni. Nagyon élveztem, jól kifutottam magam, és azt hiszem, most elég jól is ment, úgyhogy meg lehetek elégedve a fejlődésemmel (tavasz óta járok), bár az edzőm (akinél elképzelni sem tudok jobb edzőt és barátnőt) azt mondta, hogy tenyeresnél mindig csuklózom. Nem tudom, én még nem vettem észre, de ő tudja, ő a profi. Este még elmentem Bellával, a húgával és az anyukájával (aki amolyan Mrs Weasley figura) kocogni itt a faluban, és azt hiszem jól megharagítottam Bellát. Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdte mesélni, hogy mi lesz a gólyabálon, és hogy mennyire nem akar menni, mert tuti hülye szivatós feladatok lesznek és blablabla... Nos, ehhez hozzátartozik, hogy amióta elkezdődött a suli, mindenhéten meghallgatom a gólyabáltől való félelmeit, és mindig igyekszem megvígasztalni,de most nem sikerült. Nem tudom miért, talán nem akartam eléggé. Mert már belefáradtam azt hiszem. Önző dolog, mi? Utálom is magam érte. Egy ideig hallgattam (már ez is nagy erőfeszítést igényelt, ugyanis Bella néha annyira pesszimistán tud hozzáállni a dolgokhoz, hogy az ember már nem is akarja hallgatni), aztán megpróbáltam szelíden (de tényleg szelíden!) megnyugtatni,hogy biztosan sok gólya érzi ugyanezt a félelmet mint ő, és eddig még minden gólya túlélte a gólyabált, ő sem lesz kivétel stb. Deő csak egyre mondta hogy "de akkor is",  és látszott rajta hogy ha maga Szent Péter szállna le a földre, neki sem hinne, és neki is ellentmondana, úgyhogy közöltem vele hogy (megjegyzem, még itt sem kiabáltam! csak normális hangon kimondtam a véleményem): Tudod mit? Igazad van! Tök szar lesz, halálra fognak szivatni téged, égni fogsz majd mint egy rongy, és az lesz életed legrosszabb napja, úgyhogy szerintem el se menj, jelents beteget, vagy amit akarsz!   Szép mi? Nem is vagyok rá túl büszke... De azért nem hiszem hogy egyedül az én hibám lenne! Lehet hogy Bellának tényleg rossz napja volt, és csak arra lett volna szügsége hogy valaki meghallgassa, de akkor sem szép, ha valakit lelki szemetesládánk használnak! Márpedig én úgy éreztem magam.

Vasárnap (vagyis ma) apa és Csabi (aki megőrül az ikeás "rakd össze magad" cuccokért) összerakták az új ágyamat és szekrényemet, ügyanis kicsit felújjítottük a szobámat. Kb két hete festették (maradt ami volt: citromsárga), de apa nem volt itthon, és nem tudta még összerakni a bútoraimat (aminek következtében két hétig a dolgozóban aludtam) de öregem, ezért megérte várni! Annyira jó lett hogy... húha. Azt hiszem ezzel mindent elmondtam. Már alig várom, hogy az összes ruhámat és könyvemet, és egyéb cuccaimat átköltöztessem... Már alig várom!

A mai irodalom órám elmarat. Azaz nem egészen, csak rendhagyó volt. A magyar tanárom elvitt bennünket a Győri könyvszalon könyvvásárára, azzal a feltétellel, hogy legalább 20 percet töltünk majd a különböző könyvkiadők ajánlatainak böngészésével. Mondanom se kell, hogy én jó másfél órát töltöttem a vásáron...

Végül is vettem egy könyvet apunak karácsonyra (tudom hogy korai, de mégiscsak ez a jobb, minthogyha az utolsó pillanatig halogatnám a vásárlást, nem?) Attila az Isten ostora címmel (aput Attilának hívják, és odavan a történelmi olvasmányokért :D. Jó vicc lesz...

Annyira jó volt látni, hogy ilyen sok ember eljött, vagyis hogy ilyen sokan szeretnek olvasni! Újjabb valami... Lassan albumot rakhatok össze belőlük:)

Ma megírtam azt a bizonyos angoldolgozatot, amit egyébként egész tanőrán át lehetett írni, de én 20 perc múlva beadtam. Pedig nem siettem el! Egyszerűen csak könnyű volt. Azért remélem nem bíztam el túlsáosan magam, és ötös lesz...

A nagymamám rám szólt, hogy ne használjam azt a szót hogy "deviszont", mert az nem értelmes magyar szó. Erre had válaszoljak egy Varró Dani verssel:

Varró Dani: Nyelvművelés

Sok mindenben nem értünk egyet, kedvesem, - például nyelvi kérdésekbe sem. - Te elborzadsz, és téged el iszony fog, - ha meghallasz mondjuk egy deviszontot, - és azoknak a mondatoknak, amikben szóvalok vannak meg izék, - nem érzed az izét. Tény és való ámde máskülönben, - hogy nem fogalmaz nálad más különben, - és mint egy bűvész húzgálod elő a kalapból - azokat a szavakat, amik a hétköznapi ember aktív szókincsének nem képezik a részét már alapból, - akiknek a beszéde inkább csak mordulat, - és nem hemzseg mondataikban a sok pontos és találó fordulat, - mint a tieidben, - amik hihetetlen - mennyiségű frappáns frázissal ellepett - szellemed - számára szolgáltatnak keretet, - és mindig kerekek.Rám nem áll a fönti állítások egyike sem, - és az igéket sem ragozom ikesen. - Nem beszélek pergő mondatokban, - inkább vontatottan, - legtöbbször töltelékek - miatt túltelített - mondatszörnyeteg - az, amit magam előtt görgetek, - és időbe telik míg az ilyen hátok meg megek meg tudodmik között, - amikbe ütközök, - végre kibököm a farbát is, - a verbális - közléseim, mit mondjak, hebegősek, - nem ez az oldalam a legerősebb.Mindezt belátom készségesen, - de azt mégis ellenérzéssel lesem, - ahogyan te a nép - töltelék-, - kötő- és csúnyaszó - halmozó - rétegén köszörülöd kéjjel a nyelvedet, - és ebben vitatkoznom kell veled, - mert szerintem igenis van olyan, hogy valaki így beszél, de a szelleme közbe még ragyog, - még ha a legjobb példa nem is én vagyok, - és szerintem nem föltétlenül esetlen, - ami keresetlen, - és lehet, hogy ez a stílus nem olyan, akár egy '99-es évjáratú, finoman fanyar Cabernet Sauvignonnal teli, díszdugós butélja, - de azért van bukéja. - Ami pedig a deviszontot illeti, - az egy állati - nagy tévedés, hogy az hibás, - mi más, - hiszen azt mindenki látja, kivéve a vak, - hogy vannak még ilyen kötőszavak, - egyet mindjárt leleplezek: - az ámde is két rokonértelmű, ellentétet kifejező kötőszó összetapadásából keletkezett, - és ami még a magyar nyelvben neki némi létjogosultságot garantál, nos - Babits is használta, és Arany János, - de nem akarok veszekedni veled, életem, - csak eltérő a nyelvszemléletem.De mire ezt kimondom, a vita kulturált hangneme addigra persze megszűnt,- és már rég veszekszünk, - mert te úgy érzed, hogy neked esek, - pedig csak a vitastílusom az, ami az átlagosnál kicsit hevesebb, - én meg azt veszem zokon, -hogy mért azon lovagolsz, hogy hogy mondom, és nem amiket mondok, azokon, - szóval a ló velünk eléggé elszaladt, - a cérna elszakadt, - és áll a bál, - és már egyikünk sem érvel, csak sértetten hallgat, vagy ordibál, - míg végül elvágjuk a csomót, ezt a gordiuszit, - és adunk egymásnak egy puszit, - az indulatok minél messzebbre ragadtak, - annál nyelvesebbet és vadabbat, - szóval a kérdés továbbra is a levegőbe lóg, - nem zárult le a dialóg, - a nézeteltérésnek ez a forrása nem lett elapasztva, - aminek az a haszna, - hogy újra össze lehet veszni rajta - majd, ha - akarunk, és hát anélkül mi - nem tudnánk ilyen klasszul kibékülni, - és a szánknak se volna a csókra ilyen jó mentsége, - mert abban szerencsére - egyetértünk, és nem csak elvileg, - hogy mégiscsak ezt a legjobb művelni nyelvileg.

Ez a vers annyira tetszett, hogy annyiszor elolvastam, hogy már majdnem tudom kívülről. Remélem a nagymamámnak is tetszeni fog:)

Végre péntek van, két nap pihenő. Ami egyébként nélkülözhetetlen, és nem csak a középiskolás diákok számára. Mindenkinek szügsége van Rájuk. Szombatra és Vasárnapra. Máskülönben nem látnám apát sem. Üzenem minden olyan gyereknek, akiknek csak hétvégén van otthon az apukájuk: ne szomorkodjanak, ne sajnáltassák magukat és végképp ne legyenek mérgesek az apukájukre emiatt, mert az ilyen elfoglalt apukáknak sokkal de sokkal nehezebb kibírni egy hetet a család (és főleg a gyerek:)) nélkül, mint nekünk apukák nélkül. Éjjenek az elfoglalt apukák, akiket joban szeretünk, mint saját magunkat.

A mai naponban azt hiszem nem volt semmi különös. Persze, ma is törtnt valami, de már az is kezd hétkönapivá válni. 

 (A mai valami abban merült ki, hogy délután hazafelé a zsúfolt buszon ülve véletlenül [de tényleg véletlenül!] kihallgattam egy beszélgetést két lány között. Az egyik egy tipikus "jókislány" volt, a másik meg egy tipikus "paraszt barbi", akinek főbb jellemzői a két kiló smink, a természetellenesen kiszőkített haj, cigitől elmélyített hang, az átlag embertől eltérő [értsd:jó, ha a fele meg van neki] agyi kapacitás, hozzá pedig szemérmetlenül mocskod száj. Szegény "jókislányt" végig szekálta az úton, hogy adja már kölcsön neki az egyik tankönyvét, mert ő hiányzott a múlt héten, és holnap felelni fog [megjegyzem, egyszer sem hangzott el a szájfényes szájából a kérlek vagya légyszíves...]. Miután a paraszt barbi leszállt, odafordultam szegány jókislányhoz, és elmondtam neki mannyira csodálom őt, amiért ilyen türelmes volt azzl a lánnyal szemen, holott biztosan az idegeire ment már. Még azt is hozzátettem, hogy én már biztosan elküldtem vola melegebb éghajlatra...)

Holnap témazáró dolgozatot írok angolból, ami nem is baj, mert ezeket már rég tudom, csak kaptunk egy iszonyú hosszú szójegyzéket (na jó, csak 100 körül van a szavak száma, tehát annyira nem is iszonyú) és azt meg kel tanulni holnapra. Mondjuk az igaz, hogy már egy hete elkezdhettem volna tanulni, dehát... És most jönnek a kifogások. Nem tudtam hogy meg kell tanulni, nem tudtam hogy mit kell megtanulni,annyi dolgom volt és különben is... A szokásos, amit minden diák ismer. Szóval, most egyek tanulni a szavakat, és az összes többi tantárgyat. A viszont olvasásra!

Ma történt valami. Határozottan történt valami szokatlan, valami, ami megragadta a figyelmemet. És tegnap is. Lhet, hogy ezek az apró valamik mindig is oltak, csak én nem vettem észre őket? Biztos vagyok benne. Kellett, hogy legyen, különben nem bírnánk ki. Kellenek  szivárvánok a szürke hétkönapokba.

A valami: A kémiát senki sem értette az osztályból, és nem csak azért, mert humán osztály vagyunk, hanem azért, mert nem jól magyarázta a tanár (én eddigi életem során most találkoztam először olyan tanárral, aki nem akar tanítani, és szeret rossz jegyet ani. Furcsa, hogy ilyen is létezik. Pedig én azt hittem a tanároknak hivatása van, hogy megtanítsák a jövő nemzedékei számára azt, amit ők már rég tudnak. Egy újabb keserű csalódás az életben. Lesz még egypár...), és minden könyörgésünk ellenére a múlt órán bejelentette, hogy dolgozatot írunk a számításokból. Persze senki sem tudta, kivéve Csabit. Csabiról érdemes tudni, hogy ő az osztály sztárja. Jóképű, sportos és okos. Nem viccelek, ő tényleg mindentantárgyből jó (talán ha az éneket nem számítjuk...:))matekból ugyan annyira, mint magyarból(éppen ezért nem nagyon értem mit keres a humán osztályba). Reggel bementem a terembe, és mit látok? A tábla tele van írva, minden négyzetcentije ki van hasznlva kémia képletekre és számításokra. Csabi a tábla előtt állt és magyarázott, a többiek meg csüngtek minden szaván. Csabi a következő szünetekben sem nyughatott, mert sokan vagyunk az osztályban, és a reggel későn érkezőknek újra el kellet magyarázni, ezért aztán nem volt ideje átnézni más órákra az anyagot, de nem úgy tűnt, mintha bosszantaná a dolog. Csabi egészen kémia óráig segített és magyarázott, és ezt látva valami jóleső melegségetéreztem a mellkasomban. Nem vicc, ez az érzés tényleg olyan, mint ahogy a könyvekbe leírják az ilyen sablonszövegekkel, ahogy most énis tettem, és el kell mondanom, csodálatos érzés.

A jó hír, hogy mostanában egyre gyakrabban érzem ezt a melegséget (pélsául tegnap, mikor megutattam egy idős néninek merre van az öregek otthona, hazafele a buszon átadtam a helyem egy bácsinak, vagy amikor ma minden előzmény nélkül megszólítottam egy velem egykorú lányt, mikor az leszállt a mi buszmegállónknál egy tipikus "bocs, de még sosem láttalak errefelé. Új vagy?" dumával.[mint kiderült, tényleg új, most költöztek ide a szüleivel, és örült neki hogy megszólítottam, mert ő is szeretett volna, csak nem mert.]), ahogy észreveszem az élet jeleit a világban. Mintha egy jégszobor lettem volna, és most olvadnék fel. Minden melegség egyre jobban kiolvaszt.

Szeretném Mindenkinek üzenni aki elolvasta ezt a blogbejegyzést, hogy keressék az ilyen apró kis valamiket, a szivárványokat a hétköznapokban, mert ezekmiatt érdemes "túlélni" a mindennapokat.

Nos, újra én. Vége a négy napos szünetnek, hétfő van, tehát suli. Eredetileg úgy volt, hogy ma írunk angolból (történetesen a többesszámból, amit már ezer éve tudok), de volt egy kis kutyuli-mutyuli a termekkel kapcsolatban, így az óra első fele azzal telt, hogy föl-alá bolyongtunk az iskolában (ráadásul, lévén gólyák, mindenki kiröhögött minket), ezért nem iratta meg velünk a röpdogát a tanár. "De holnap minenképpen megírjátok, nincs mese!" Természetesen. És szépen mosolyogtunk is hozzá. Sőt, bőszen bólogattunk.

Reggel amikor suliba mentunk (engem, Balázst [ő a keresztszüleim nagyobbik fia, egyel alattam jár a gimibe -magyarán kisgimnazista-14 éves, szőke, néha kissé idegesítő, de amúgy jófej] Bellát [az ált. iskolábvan egy osztályba jártunk, ő úgymond a "legjobb barátnőm", most a mellettünk lkévő gimibe jár Izidorral egy osztályba, aki a "legjobb barátom". Így hárman hasonlítottunk Harry, Ron és Hermione triójára, csak nálunk két lány és egy fiú van, nem pedig fordítva]és Bella húgát [aki szintén kisgimis, Belláék sulijában] mindenreggel a szülők visznek suliba autóval, váltott szereposztásban) találkoztunk T-bával, aki nem más, mint a volt matektanárom, és egyébként a legjobb tanár a világon. Minden bicóval jár tanítani, és amikor megálltunk a piros lámpánál és észrevettük, egy emberként vetődtünk az ablakhoz, és kézzel-lábbal integettünk. Szerencsére észrevett, és mosolyogva visszaintegetett. Ez egy kis erőt adott a nap folyamán...

Most alig van házim, szinte csak fizikából, mert a szünetben mindent megtanultam. Ezért tudok most is ode írni, és ezért tudom majd megnézni annak asorozatnak az első részét, amit ma kaptak kölcsön az egyik új osztálytársamtól két dvd formájában. Nem tudom mi a címe, valami japán anime, azt hiszem. De azért magyar szinkron van rajta.

Megfigyelés: Kezd elmúlni a szorongásom az új suli miatt. Legalábbis azt hiszem. Eddig egyfolytában gyomorideges voltam, nem tudtam enni. Egy fél hónap alatt fogytam két kilót. Bár, még most is összeugrik a gyomrom amikor befordulunk azon a bizonyos sarkon(amin túl már látni az iskola fenyegető, szürke falait), de már tudok enni. Naponta háromszor, vagy akár négyszer is. Ami nagy teljesítmény, ha mondjuk a múlt heti étkezésemet nézzük(semmi reggeli, délelőtt  egy alma, ha jó napom volt, ebédkor turkáls egy sopr a kajában, vacsira semmi).

Úgyhogy, levonom a következtetést: kezdek belerázódni a gimis életbe. Egy idő után talán majd még élvezni is fogom. Legalábbis remélem.

Tudom, hogy későn kezdtem el ezt a blogot. Tudom jól. Szeptember elsején kellett volna. Dehát akkor nem gondoltam ilyesmire. Akkoriban alig gondoltam valamire, annyira lefoglalt a tanévkezdés. Az új suli... úgyhogy mostantól kezdem el írni, mi történik velem.

A mai napom nem volt túl izgi. Általában megvan a hétvégi menetrend: Péntek este tv-zés egy nagy adag kukoricapehelyel a kezünkben, puha plédekbe burkolózva és jókat röhögve az épp aktuális sorozaton. Ezt általában a húgommal, Encivel (akit, bármennyire meglepő nem Enikőnek hívnak, hanem Enciánának, és aki most tíz éves) szoktam csinálni. Szombat reggel korán kelek, pont azért, mert aludhatnék sokáig (mit csináljak ha ilyen fordított személyiségem van?) és elmegyek az erdőbe a kutyámmal, Mirzammal. Ilyenkor mindig elkísér bennünket Sirirus is, akinek nem tudom mi a valósi neve, de egy nagyon aranyos Haski (hogy kell helyesen írni?) keverék. Így minden szombat reggel (néha más napokon is) hármasban járjuk az erdőt, és élvezzük a jóidőt. Séta után a szombat délelőtt általában a takarításé és/vagy a hajmosásé (nemtom miért, de nem szeretek este hajat mosni ahogy a csalásom többi tagja, mindig reggel v. délelőtt csinálom), a délutánja pedig szabad. Este pedig elmegyünk hazulról (na nem diszkóba...pf..) Hanem valahova. Igen, tudom gogy ez egy elég tág fogalomkör. Nálunk a valahova jelentheti a nagymamát, a keresztszüleimet, esetleg valamilyen egyéb rokont, vagy Csabiékhoz. Csabiék (csabi +a felesége+a két lánya) itt laknak egy utcával arrébb, és nagyon jóba van a két család. (a két anyuka plyan legjobbarátnő féle, a két apuka együtt jár teniszezni, a két kisebbik lány pedig osztálytársak és egyben legjobb barátnők is. Szóval átmegyünk, és ilyenkor megnézunk egy filmet amin szétröhögjük magunkat (ez a film általában épp most megy a moziban...:) psszt!..) vagy kártyázunk egy jót.

A vasárnapjaim üresek és unalmasak. A tanulásnak vannak szentelve, és ilyenkor mást nem is nagyon csinálok. Épp ezért nem tudom leírni a mai nap eseményeit, mert nincs mit írnom, lévén vasárnap. Azért remélem a holnapi nap már eseménydúsabb lesz!